9.-10. Fejezet

 9. fejezet

JAKE

 

 

Fordította: Mandy

 

A kurva életbe. Úgy tűnt, hogy minden egyes szó, ami elhagyja Ella száját, beindít, de figyelni őt, ahogy felpörög, hát, basszus. A robbanás határán voltam. És mikor az ajkait az enyémre szorítottam? Majdnem elvesztettem az eszemet. Megvolt az esélye, hogy most már soha nem leszek képes a klasszikus zenére gondolni anélkül, hogy ne lenne duzzadó merevedésem.

A teste a mellkasomhoz simult, és bár a csók lágy volt, a testem minden volt, csak lágy nem. Kezeim a karjaira fonódtak, de vágytam arra, hogy felfedezzem azt a látomást, amit azon az első éjjelen láttam, abba a fekete selyembe öltözve, mert úgy tűnt, hogy kísért a rohadt álmaimban. Ajkai tökéletesen passzoltak, felső ajka beágyazódott az enyémek közé, és a testem minden egyes idegszála tüzelt, mint egy rakéta.

Végigsimítottam kezeimmel a hátán, egészen le a fenekéig, és a számban éreztem a nyögését, ahogy közelebb emeltem őt. A fenébe is, jó érzés volt.

De ez nem volt elég. Megdöntöttem a számat, a nyelvem az övét kergette, egymásba gabalyodva. Egy nyögés rezgett át rajtam, és felcsúsztattam egyik kezemet az oldalán, épp a melle mellé, ahol a bimbója már nekifeszült a pólója anyagának. Ó, basszus!

Éreztem a kezeit a mellkasomon, azok a hosszú ujjak átégették a vékony pólómat, és rájöttem, hogy csak megragadtam és megcsókoltam őt. Néhány racionális gondolat kezdett áttörni az érzékek áradatán, ami keményen lesújtott rám. Mit csinálok? Nem kaphatok csak úgy el nőket és csókolhatom meg, szidtam magam. Hacsak nem tudod kétségek nélkül, hogy a csók pontosan az, amire vágynak. És habár én már azóta gondolkodom ezen, mióta megtudtam, hogy egyedülálló, de őt valószínűleg ez váratlanul érte.

Leengedtem a kezeimet és hátraléptem, megtörve a csókot, és máris hiányzott ajkainak forró érzése a számon.

Részegnek éreztem magam, de a lehető legjobb értelemben. Szédülten és kanosan és fan-kurvára-tasztikusan.

Lenéztem Ellára, az arcát fürkésztem, azt remélve, hogy ugyanazt az eufóriát találom rajta, de a szemei csukva voltak, az ujjai az ajkain. Volt ott egy gyenge mosoly is, vagy legalábbis reméltem. Nem mozdult, és egy pillanatig nem tudtam, mit tegyek.

– Sajnálom – mondtam végül, és a szemei kipattantak.

– Sajnálod? – kérdezte, és a mosoly gyorsan elhalványult.

Francba! Nem, nem ezt akartam sugallni. Milyen egy idióta vagyok. Soha ne mondd, hogy sajnálod egy csók után, Jake, mi vagy te? Egy igazi faszfej?

– Én csak… nekem…– A fenébe is, mit próbáltam mondani?

Sajnos ő előbb találta meg a szavakat. – Rendben van – mondta, habár ez egyértelműen nem volt rendben. – Tényleg nincs időm mostanában olyasmikre, mint … – Úgy tűnt, keresi a megfelelő szót. – …mint ez. – Bizonytalan mozdulatot tett kettőnk felé.

– De – kezdtem bele a mondandómba, de ő már visszament a lakásába.

– Viszlát, Jake – mondta. – Köszi még egyszer, hogy segítettél Jeremiah-val.

És aztán becsukta az ajtót az orrom előtt. Francba!

 

Általában a munka adott nekem egyfajta nyugalmat és kontrollérzetet. A vendéglátósok mindig azt mondták, hogy visszatérni a konyhába olyan, mint besétálni a tiszta káoszba, de számomra ez egy finoman működő gépezet volt, mindenki azt tette, amire szükség volt, hogy mindent működésben tartsunk. Általában pontosan tudtam, mit kell tenni és hogy működnek a dolgok. Ez volt az én Zenem – rendelések jönnek be, ételek mennek ki. Minden akcióra van reakció, és minden tettnek van eredménye.

De a ma este egy katasztrófa volt. Valahogy az ügyes konyhai csapatomat egy csomó amatőr helyettesítette.

– Basszus! – szitkozódtam, mikor a konyhát megtöltötte a füst borzasztó keserű szaga. – Ébredjetek fel! – kiabáltam rá a szakácsaimra. – Figyeljetek oda, vagy tűnjetek a pokolba a konyhámból.

– Főnök? – Dakota jött felém, ahogy legyezgettem a tönkretett étel felett növekvő füstfelhőket. Csak remélni tudtam, hogy nem vacsorázott nálunk ma este kritikus. Arra volt most a legkevésbé szükségem – egy ételkritikusra, aki megírja az első újságcikkét a Grassfeld új séfjéről azon a napon, mikor az étel olyan volt, amivel az ellenségemet sem etetném.

– Igen?

– Nem kéne megcsinálnod a jövő heti menüt? – kérdezte Dakota feszült mosollyal az arcán. Ez volt a legdiplomatikusabb módja, hogy azt mondja nekem, „húzz a francba a konyhából”. Láttam a szemében, hogy átléptem egy határt, és miután a dühöm elpárolgott, tudtam, hogy igaza van. Az utolsó dolog, amit tennem kéne, hogy lekiabálom a csapatomat, még akkor is, ha hibáztak. Általában konstruktívabb vagyok a kritikáimmal. De ma este egy kötözködő seggfej voltam. Senki nem akar egy zsarnoknak dolgozni, pedig azzá változtatott a rosszkedvem ma este. Még egyszer megköszöntem a szerencsecsillagaimnak, hogy Dakota itt van nekem, mint séfhelyettes, és nem mint valami felkapaszkodott séf, aki el akarja bitorolni a helyemet. Nem, Dakota ugyanannyit gondolt rám, mint a konyhára, és magamban feljegyeztem, hogy hozok neki egy üveg finom bort vagy valamit.

 

Az este további részét az irodámban töltöttem, de nem a menüket állítottam össze, ahogy Dakota javasolta, hanem próbáltam kitalálni, hogy tehetném jóvá Ellánál a dolgot teljesen önzetlen módon. Azután a csók után, amilyen ártatlan és egyszerű is volt, horogra akadtam. Volt ott egy komoly szikra, és én nem az a férfi vagyok, aki figyelmen kívül hagy egy szikrát. És kétség sem volt bennem, hogy Ella is érezte ezt. A pír az arcán, a mosoly az ajkain (bassza meg, azok az ajkak)… Ott komoly szikrák repkedtek. A probléma természetesen az volt, hogy ő milyen szeszélyes volt. Igen, tényleg elcsesztem, mikor kinyitottam a számat, és elnézést kértem (igen, szép volt Jake, te kolosszális barom), de ő még csak esélyt sem adott, hogy megmagyarázzam. Kidumáltam már magam ennél rosszabb félreértésekből is. Nem igaz? De, de bizony. De ahogy általában szoktam – étellel – valószínűleg ez alkalommal nem fog működni. Nem is értettem. Találkoztam nőkkel, akik féltek az ételtől, természetesen (bassza meg a diétaipar), és olyan nőkkel is, akiknek hihetetlenül sajátos ízlésük volt, de olyannal még sohasem, aki úgy tűnt, nem látja értelmét az ételnek.

Halkan kopogtak az ajtón.

– Gyere be – szóltam, és Dakota belépett.

– Szia – mondta, és nem érezve szükségét az invitálásnak, bejött és leült az asztalom sarkára. – Szóval, mi történt?

– Megcsókoltam Ellát – mondtam el neki, mire felcsillantak a szemei.

– Tudtam, hogy van bennetek lehetőség – sikított fel, és megveregette a saját vállát.

– Hát, lehet, hogy erről meggyőzhetnéd őt is – dobtam a tollamat az asztalra. – Őt nem érdekli a dolog.

– Nem hiszem el – fonta karba a kezeit. – Volt valaha is nő, aki nemet tudott mondani neked?

– Rajtad kívül? – kérdeztem, mire felhúzta az egyik szemöldökét. – Nem.

– Szóval mi történt?

Elmeséltem neki, végül azt a részletet is, ami számomra a legszörnyűbb volt.

– Az egyetlen dolog, amit szeret, az a csirkés tésztaleves. Konzervből! – dobtam fel a kezeimet. – Szóval még csak elcsábítani sem tudom kajával. – Ez volt az egyes számú, bombabiztos csábítási tervem. Rengeteg nőt bűvöltem el a konyhai képességeimmel. Ahogy a más területi képességeimmel is.

– Hát… – Dakota arcán töprengő kifejezést láttam. – Csak, mert neki konkrét preferenciái vannak, nem jelenti azt, hogy nem főzhetsz neki. Csak ki kell találnod, hogy miért szereti azt, amit szeret. Képes vagy rá.

– Nem fogok felmelegíteni egy konzervlevest – mondtam neki. – Még nekem is vannak határaim. – Bár, ha őszinte vagyok magammal, Ella etetésének gondolata, buja ajkainak szétválása, torkának gyönyörű vonala, ahogy egy elégedett sóhaj után nyel, hát, basszus, oké, egyre kevesebb problémám van a konzervlevessel.

– Csak lassan kell haladnod vele – szólalt meg Dakota. – Emlékszel, mit mondtam rólad, és hogy hagyd a dolgokat lélegezni, és hogy mennyire megszívtad? Hát, ez lesz a mesterképzésed, haver. Hagyd őt lélegzethez jutni. Ne rohanj bele semmibe. Tölts egy kis időt vele, ahol nem vitatkozol, és nem csókolod meg.

De az volt a két kedvenc tevékenységem, gondoltam, habár tudtam, hogy Dakotának igaza van.

A francba! Hülyébb barátokra van szükségem, hogy legalább egy kis ideig fölényben legyek. De ahogy ott ültem, és próbáltam kitalálni a következő lépést, rájöttem, sokkal jobban kijöttem a gyakorlatból, mint gondoltam. A munka teljesen átvette az életemet, és most fizetem meg az árát.

– Rendben – sóhajtottam. – De akkor mi más van még?

Dakota elmosolyodott. – Csinálj neki egy csirkelevest, természetesen.

10. fejezet

ELLA

 

 

Fordította: Mandy

 

A színfalak mögött álltam, figyeltem az előttem felszólaló előadót, a bőröm bizsergett, és izzadtság folyt le a hátamon. Lélegezz, mondtam magamnak, próbáltam számolni a levegővételemet, próbáltam lenyugtatni magamat. De már sebesen rohantam egy pánikroham felé, és tudtam, hogy csak folyamatosan mondogatnom kell magamnak, hogy nemsoká elmúlik.

Csak menj fel a színpadra és játssz. Csak ennyit kell tenned. Ezt a darabot már milliószor játszottad. Meg tudod csinálni.

De az elmém logikus része nem egyezett az idegeimmel, amik véres gyilkosnak titulálva sikoltoztak rám. Minden egyes alkalommal ez történt, mikor másoknak adtam elő. Zsibbadtam, és nem akartam mást, csak hazamenni és belekuporodni az ágyamba. A kezeim nyirkosak voltak, és tudtam, hogy valószínűleg olyan fehér voltam, mint a fal. A szívem eszeveszetten kalapált, az egész belső ritmusom bekrepált. Rápillantottam Markra, de ő a telefonját nézte.

Csak menj fel a színpadra. Menj fel a színpadra. Menj oda a zongorához.

Hányni akartam.

A színpadon lévő zongorista befejezte a darabját, felállt és meghajolt. Ó, Istenem! Én jövök. Nagy kortyokban nyeltem a levegőt, ahogy a versenyzőtársam elhagyta a színpadot. Rámmosolygott, de aggódó volt a tekintete. Valószínűleg olyan szörnyen néztem ki, mint ahogy éreztem magam.

A nevemet mondták, és Mark végre felnézett a telefonjából.

– Ne rontsd el az ötödik strófát– mondta.

Remek buzdító beszéd.

Ragasztottam egy mosolyt az arcomra, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hangokat a fejemben, amik azt mondogatták, hogy fussak el. Szememet a zongorán tartva besétáltam a színpadra, és leültem a székre.

Abban a pillanatban, ahogy az ujjaim a billentyűkhöz értek, elvesztem a zenében. Gyakoroltam ezt a darabot – Chopin szonáták, 35. rész – olyan sokat és olyan keményen, hogy az adrenalinom működésbe lépett, és gyakorlatilag robotpilóta üzemmódban voltam. Úgy játszottam, ahogy Mark tanította. A zenére fókuszáltam, csak a zenére. Aztán csak úgy hívatlanul Jake csókjának emléke tört át a koncentráción és a félelmen. De ahelyett, hogy végigdöcögtem volna a dalon arra gondolva, hogy Jake ajkait az ajkamon érzem, játszottam tovább, az emlék már része volt a melódiának, belefolyt a dalba, mintha oda tartozott volna. Ilyen még soha nem történt eddig. De most nem volt időm ezen elidőzni.

Mikor végeztem, kaptam egy udvarias tapsot, ez alap volt a bíráktól. Az egész előadás egy homályos folt volt az emlékezetemben – és a szándékosan kifejezéstelen arcuk alapján fogalmam sem volt, hogyan teljesítettem. Felálltam és meghajoltam, a kezeim megint nyirkosak voltak. Az előadás alatt elfelejtettem mindent. De ahogy véget ért, valahogy visszatértek az idegeim, és most Markra néztem, aki ott állt a színfalak mögött, azt reméltem, hogy az ő arckifejezése ad valami támpontot nekem, hogy milyen voltam.

Kedves arca most fintorba rándult, és a gyomrom, ami már hirtelen nehéz lett, még adott egy émelyítő lökést.

Meghajoltam újra a bírák felé, és elindultam lefele a színpadról, ahol már a következő versenytársam várakozott. Próbáltam vigasztalóan rámosolyogni, ahogy az előttem lévő is tette velem, de ő már elnézett mellettem a zongora felé. Valami biztonságos és meghitt felé.

Mark nem mondott semmit, csak sarkon fordult, ahogy közeledtem, követelve, hogy kövessem őt. Elvégre is nem csak az oktatóm volt, hanem a fuvarosom is. Felkaptam a kottámat és a többi cuccomat, és kimentem a parkolóba, ahol ő már a kocsinak dőlve várt. A nap másik felében még voltak előadások a verseny ezen fordulójára – holnapig nem tudjuk meg, hogy ki folytathatja a következő szinten, de elég világosnak tűnt, hogy Mark azt gondolta, hogy én végeztem a mai műsorom után.

A kocsiban a levegő tele volt feszültséggel. Nem én akartam lenni az első, aki megszólal, de a vállaim gyakorlatilag már a füleim alá húzódtak.

– Elégedett vagy magaddal? – szólalt meg végre Mark, de mikor felpillantottam rá, még csak rám sem nézett, egyenesen az utat figyelte, pedig piros lámpánál álltunk.

Tudtam, hogy nem kéne válaszolnom.

Mást nem akartam, csak hazamenni, venni egy hosszú fürdőt, és Mozartot játszani. És enni egy kis csirkés tésztalevest. Meg talán brownie-t.

Jake hagyott egy dobozzal az ajtóm előtt, és bár tudtam, hogy nem kéne, de egy kis falatot ettem belőle, mielőtt elindultunk a versenyre. Aztán az a kis falat, sajnos, átalakult egy hatalmas harapássá, és még mielőtt felfogtam volna, miközben Mark kint várt rám a kocsiban dudálva, megettem a fele dobozt. Soha nem gondoltam úgy magamra, mint egy brownie-típus, de ezekben volt valami – ezek nem voltak olyan süteményszerűek, mint azok a brownie-k, amiket eddig ettem. Bársonyos volt és karamella-szerű egy csipet sóval, ami tökéletes ízharmóniát adott neki. Megettem majdnem mindet. Nem csoda, hogy rosszul éreztem magam odafele, és az sem csoda, hogy most sem éreztem jól magam.

– Az előadásod ömlengős és érzelgős volt – szólalt meg Mark, hangja sűrű volt a csalódottságtól. – Mintha az egész közös munkánk kirepült volna az ablakon. Újra az az amatőr lettél, akivel megegyeztem, hogy együtt dolgozom – ami azt jelenti, hogy ez a tapasztalat csak elvesztegetett idő volt számomra.

A szívem leugrott a brownie-val teli gyomromig. Utáltam a csalódott Markot. Hónapokig próbálkozott velem, hogy a zenére fókuszáljak, a kottákra, én pedig hagytam, hogy magával ragadjon a pillanatnyi érzelem. Az összes örömöm, ami a délutáni játékból származott, hirtelen eltűnt. Az összes reményem, hogy tényleg megnyerhetem ezt a versenyt, elhalványodott. Ha Mark nem gondolta úgy, hogy elég jó voltam, akkor nem is voltam az. A csalódottság könnyei gyűltek a szememben, de nem hagytam őket eleredni.

– Kétlem, hogy továbbjutnál a következő fordulóba. – Felhajtott a lakásom elé. – De ha valami csoda folytán mégis, akkor változtatnunk kell néhány dolgon. Világos, hogy túlságosan is dédelgettelek. – Felsóhajtott. – Magamat hibáztatom. Nyilvánvaló, hogy te még mindig a szakításunkkal küszködsz, és az érzelmeid hatással vannak a munkádra. – Felém fordulva rám mosolygott. – Tudom, hogy nehéz volt neked – mondta. – De meg kell értened, hogy miért jobb az, hogy csak szakmai kapcsolatunk van.

– Megértem – mondtam. – És egyet is értek, hogy jó dolog, hogy már nem randizunk.

Az arca elsötétült, és eltűnt a mosolya. – Pontosan ezt mondom én is. – Újra előrefordult, ami egyértelmű jele volt annak, hogy a beszélgetésnek vége.

– Köszönöm a fuvart. – Kicsatoltam az övemet, de még mielőtt kiszállhattam volna a kocsiból, újra felém fordult.

– Jobban oda kellene figyelned arra, hogy mit eszel – jegyezte meg, tekintete végigpásztázta a testemet, mintha átlátott volna a fekete fellépőruhámon. – Szerintem felszedtél pár kilót. – Aztán bólintott, jelezve, hogy ki kéne szállnom az autóból.

Remegő kezeim ellenére sikerült kiszállnom. És egyetlen további szó nélkül elhajtott, otthagyva engem az út szélén a zenetáskámmal.