3.-4. Fejezet

 

Katie McCoy –Play me

 

 

3. fejezet

JAKE

 

 

Fordította: Red Ruby

 

Klasszikus zenére ébredtem. Mi a fasz? Fájt a fejem, és még félálomban a telefonom után tapogatóztam – már tizenegy óra volt? Csak a szabadnapjaim után keltem fel előtte, vagy amikor az étteremnek kellett bevásárolnom. De amikor ránéztem a fényes képernyőre – túlságosan is fényes volt az én álmos, másnapos állapotomhoz képest –, reggel nyolcat mutatott.

Aztán eszembe jutott, hogy az ébresztőm csengőhangja az „I Like Big Butts[1]” volt, amit Dakota programozott be a telefonomba egy évvel ezelőtt, és túl lusta voltam megváltoztatni. Akkor honnan a fenéből jött a klasszikus zene? És nem csak az, de úgy tűnt, hogy ismétlődik.

A zavarodottságom egy része megszűnt, és rájöttem, hogy igen, akármilyen dal is volt, újra és újra lejátszották. Sőt, úgy tűnt, mintha ugrott volna, vagy valami ilyesmi, mert egy bizonyos pontig eljutott, majd egy kellemetlen hangot ütött meg, és hirtelen abbamaradt. Körülbelül két másodpercre. És aztán kezdődött elölről.

– Uhh – nyögtem, megragadtam a párnámat, és a fejemre nyomtam, remélve, hogy elnyomja a zajt, de nem sikerült. A párnát a falhoz vágtam, és amikor leesett, véletlenül eltalált egy képet a komódomon, amit levert a földre, és az üveg a keményfa padlómon szilánkokra tört. Túl korán volt még ehhez.

Aztán egy pillanatra csend lett. Visszatartottam a lélegzetem.

– Bassza meg! – káromkodtam, amikor a zene újra megszólalt. Aztán eszembe jutott a tegnap este, amikor lenéztem az új szomszédom lakására, ahogy a zongoránál ült. Ez volt a büntetésem, amiért fehérneműben néztem meg? Ami engem illet, a bűntett nem illett a büntetéshez. Csak egy kicsit bekukkantottam. És egy egész fantáziát építettem köré. Egy kibaszottul dögös fantáziát. És oké, igen, a szomszédodat figyelni, amikor nem tudja, hogy figyeled, eléggé gusztustalan húzás, de nem annak szántam. Talán nem tudta, hogy függönyre van szüksége. Nyögve dőltem vissza a matracra.

Minden szomszédom tudta, hogy szakács vagyok, és hogy szükségem van arra, hogy kialudjam magam. A legtöbben korán mentek dolgozni, de nagyon ügyeltek arra, hogy ne csapkodják az ajtókat, és ne dübörögjenek lefelé a lépcsőn – fontos az udvariasság egy ilyen régi épületben, mint ez, ahol elég vékonyak a falak. Talán senki sem szólt az új szomszédunknak.

A dal újra felcsendült, én pedig kivonszoltam magam az ágyból, felkaptam a tegnap esti ruháimat, és magamra rángattam őket. Nos, nem volt jobb alkalom, mint a jelen, hogy bemutatkozzam, és megismertessem vele a szomszédi illemszabályokat.

Noha tudtam, honnan jön, követtem a zenét, és ahogy vártam, egyenesen az ajtajához vezetett. 1A. Bentről hallottam, hogy ugyanazt a hibát követi el, amit egész délelőtt, és egy gyors imát mondtam, hogy hagyja már abba, és sétáljon egyet, vagy olvasson egy könyvet, vagy csináljon valami lényegesen csendesebb dolgot.

De úgy látszik, előző életemben felbosszantottam valakit, mert ugyanilyen rövid szünet után a zene újra beindult, pontosan úgy, ahogy egész délelőtt. Az ujjaimat ökölbe görbítettem, és jól megdöngettem az ajtaját, holott inkább őt döngettem volna meg. Istenem, olyan kibaszottul dögös volt abban a szexi bugyiban tegnap este.

A zene hirtelen abbamaradt.

– Hála Istennek – motyogtam magamban, bár a dallam még mindig folytatódott a fejemben. Amilyen szerencsém van, egész nap ezt fogom hallani a fejemben. Kurva életbe! – gondoltam, és kidörzsöltem az álmot a szememből, amikor lépteket hallottam az ajtó felé közeledni. Megálltak, és úgy sejtettem, hogy a kukucskálóablakon keresztül néz rám. Csak elképzelni tudtam, mit látott. Egy fáradt, bosszús fickót mezítláb, tegnapi gyűrött ruhákban. Azt hiszem, nem hibáztathattam, amiért nem nyitott azonnal ajtót.

– Igen? – kérdezte egy halk, de biztos hang.

Megköszörültem a torkomat. – Az egyik szomszédja vagyok – mondtam neki, a reszelős hangom egyértelműen jelezte, milyen kemény éjszakám volt. Miért kellett ennyi sört innom? – 2B.

– Ó – mondta, de még mindig nem nyitotta ki az ajtót. Okos lány, gondoltam, bár tényleg nem akartam ezt a beszélgetést az ajtón keresztül folytatni.

– Reméltem, hogy beszélhetünk a játékáról – mondtam. – Kinyitná az ajtót, kérem? Hogy legalább bemutatkozhassak?

Szünet következett, aztán hallottam, hogy kinyitja a zárakat. Az ajtó lassan kinyílt, és egy arc nézett ki rajta. Igen, ugyanazok a nagy barna szemek, amelyekre tegnapról emlékeztem, és a látványuk ugyanolyan furcsa zsigeri érzést keltett bennem. Nevetséges, mondtam magamnak. Másnapos voltam. Ez csak hányinger volt, semmi több. Oké, talán egy kis kanosság, de ki hibáztathatna azok után, amit tegnap este láttam.

Megpróbáltam a legmegnyerőbb mosolyomat adni neki, de a kimerültség miatt ez nehezebb volt, mint máskor. Mégis, úgy tűnt, kicsit megnyugodott, és az ajtó egy kicsit szélesebbre nyílt.

Csinos volt – ehhez nem férhetett kétség. A haja még mindig le volt engedve, sűrű fekete tincsek, amelyek szétterültek a vállán és le a hátán, és szexi, zilált külsőt kölcsönzött neki. Elképzeltem, ahogy végigsimítok az ujjaimmal a haján, és a kezemre gubancolom, miközben a számmal birtokba veszem az övét. De amikor lenéztem, csalódottan tapasztaltam, hogy ugyanolyan túlméretes fekete ruhát visel, mint tegnap, a tegnap esti selymes semmije helyett. Kicsit úgy nézett ki, mint egy apáca. De elég szexi apáca.

A képzeletem boldogan segített ebben. Fantáziám arról, hogy a zongora fölé hajol, mélyen belé csúsztatom magam, a csípője az enyémhez simul, élénk színpompában tért vissza.

Megköszörültem a torkomat, megpróbáltam elhessegetni a képet a formás csípőjéről és a hosszú, sima hátáról, a kezei a zongora felületéhez simulva, miközben belé hatoltam... a fenébe. Ez nem a szórakoztató fantáziák ideje volt új, idegesítő szomszédomról. A külseje nem változtatott azon a tényen, hogy már legalább húsz perce ugyanazt a dalt játszotta, talán már hosszabb ideje is.

– Segíthetek? – kérdezte, és basszus, a hangja túl szexi volt. Halk és rekedt. Elképzeltem, hogy hangzik a nevem az ajkán.

A nadrágom megfeszült, és elmozdultam a lábamon. Az utolsó dolog, amit tenni akartam, az az volt, hogy tomboló merevedéssel mutatkozzam be az új szomszédomnak. Gondolj a disznólábakra, mondtam magamnak. Pácolt disznólábakra. Ha szorult helyzetben voltam, a legkevésbé kedvelt ételem gondolata olyan hatásos volt, mint egy hideg zuhany, bár ezúttal ez alig tűnt úgy, hogy használt volna, teljesen eluralkodott rajtam a fantázia, hogy megdugom ezt a lányt a zongoráján. Jesszusom. Szedd össze magad, ember! Vettem egy mély lélegzetet, és kényszerítettem magam, hogy koncentráljak.

– Jake vagyok – mondtam, és kinyújtottam a kezem.

– Ella – mondta, és még szélesebbre tárta az ajtót, hogy megfogja. Az ujjai hosszúak és karcsúak voltak, ami nem meglepő, tekintve a hangszert, amely a lakását uralta. Hogy a fenébe került ide a zongora? Eltűnődtem. A manőverezés gondolata, arra emlékeztetett, mennyire kimerült vagyok.

– Nem tudtam nem észrevenni, hogy zongorázol – mondtam, és megpróbáltam visszakényszeríteni a mosolyt az arcomra.

Ella bólintott, óvatosan nézett rám, de nem kért bocsánatot.

– Segíthetek? – kérdezte újra, ingerült hangon.

Hirtelen én is bosszús lettem. Én voltam az, akivel rosszat tettek. Ő ébresztett fel a szüntelen játékával. Szükségem volt az alvásra.

– Csak gondoltam, szólok, hogy van errefelé egyfajta egyetértés – mondtam neki. – Általában elég későn érek haza, ami azt jelenti, hogy többnyire sokáig alszom. – Vártam, remélve, hogy összekapcsolja a pontokat, és bocsánatot kér. De ha rá is jött, mire akarok kilyukadni, nem szólt semmit, csak nézett engem azokkal a nagy szemekkel. Vettem még egy mély lélegzetet. Csak vissza akartam aludni. – A falak itt nagyon vékonyak – próbálkoztam újra. – Szóval a legtöbb ember eléggé megértő a helyzetemmel kapcsolatban.

– Azt hittem, mindannyian dolgoznak – mondta. – Próbáltam megvárni, amíg mindenki elmegy.

– Igen, nos, én még mindig itt vagyok. – Összeszorítottam a fogaimat. – És általában isitt vagyokreggelente.

– Hát, valami nagyon fontos dologra gyakorlok – mondta, és láthatóan nem értette a lényeget. – És tíz óra nincs olyan korán.– Hosszú, felmérő pillantást vetett rám, amit nem értékeltem. – Legalábbis a legtöbb embernek.

Éreztem, hogy az indulataim felerősödnek. – Nos, lehet, hogy neked nem korai – mondtam a fogaimon keresztül –, de pokolian biztos, hogy nekem korai!

– Nos, talán korábban kellene lefeküdnöd!– vágott vissza. – A késő éjszakáid nem az én problémám.

Hűha, gondoltam. Ennek a kis apácának van egy hozzáállása. De én nem olyan voltam, aki meghátrál.

– Valójában, hölgyem– mondtam neki–, a maga problémája. Egy hívás a házfelügyelőnek…

– És aztán? – vágott vissza. – Kilakoltat? Aláírtam a bérleti szerződést.

– A bérleti szerződést fel lehet bontani.

Összeszűkítette rám a szemét. – Ez egy fenyegetés?

– Ez egy figyelmeztetés– mutattam rá az ujjammal. – És olyan, amire hallgatnod kellene.

– Nem kell hallgatnom téged. – Elkezdte becsukni az ajtót, de a lábamat az ajtajába dugtam, és megállítottam.

– Csak légy észszerű– próbáltam, de ő nem törődött velem, és elkezdte a cipőmnek lökdösni az ajtót. Aú!

– Mozdítsd. A. Lábad!– parancsolta.

– Talán kezdhetnénk elölről – próbálkoztam, bár rájöttem, hogy ebből már nincs visszaút.

– Talán el kéne tűnnöd a lakásomból. – Újra a lábamhoz csapta az ajtót.

– Talán egy másik zenedarabot kellene tanulnod– vágtam vissza, és próbáltam elrejteni a rándulásomat.

Rám meredt. – Talán meg kellene tanulnod értékelni a klasszikus zenét.

Bár máskor talán értékeltem volna a tüzét, abban a pillanatban kimerült és nyűgös voltam. És nagyon fájt a lábam. – Talán függönyt kellene raknod az ablakodra és behúzni, mielőtt a szomszédoknak is ugyanazt a műsort adod, mint nekem tegnap este – mondtam, és néztem, ahogy az arca élénkpirosra változik.

---

[1] Szeretem a nagy popsikat

Katie McCoy– Play me

 

 

4. fejezet

ELLA

 

 

Fordította: Red Ruby

 

TÁTVA MARADT A SZÁM. Jaj, ne! Ó, NEM. Tegnap azt mondtam magamnak, hogy vegyek függönyt, aztán azonnal elfelejtettem. Így persze teljesen érthető volt, hogy tegnap este órákat töltöttem a zongorámnál alsóneműben. A legjobb alsóneműmben. Amit az új szomszédom az első sorból nézhetett. Az én hihetetlenül jóképű új szomszédom. Az a srác volt az, akit tegnap láttam – ugyanolyan ruhát viselt, mint akkor, csak gyűröttebb volt. Valójában ő maga egy kicsit gyűröttebb volt – a haja kusza volt, az arcát pedig olyan borosta borította, amit már csak 1 napos borostának lehetett nevezni. És ez valahogy nem vont le abból, hogy mennyire káprázatosan nézett ki.

Kopottas Astros-pólója szorosan feszült a mellkasán. És micsoda mellkas volt. A póló olyan vékony volt, hogy szinte minden egyes elemét láttam a hatkockás hasának. És nem tudtam levenni a szemem a karjáról – szálkás, sötét szőrrel borított, fél tucat tetoválás díszítette, amelyek közül többet csak félig láttam, a többi a pólója alatt rejtőzött. Kényszert éreztem, hogy felfedezzem a többit is. Ezt a késztetést gyorsan elhessegettem.

Ez volt az a fickó, aki tegnap este félmeztelenül látott engem. Legalább valami szexit viseltem. Mi? Nem. Nem erre kellene gondolnom.

Legszívesebben elsüllyedtem volna a padlóban. De ehelyett megvonogattam a vállamat, és megpróbáltam nem tudomást venni a vörösen izzó arcomról. Kétségtelenül olyan vörös voltam, mint egy paradicsom. Kizárt dolog volt, hogy hagyjam, hogy ez a fickó – ez a Jake-figura – lejöjjön ide, és zavarba hozzon. Eleve nem lett volna szabad az ablakomon benéznie. És mit képzelt magáról, hogy idejön, és azt követeli, hogy igazítsam az időbeosztásomat az övéhez? Nem az én hibám volt, hogy minden este szeretett inni járni. Nem fogok értékes, próbákra szánt időt elvesztegetni azért, hogy ő minden reggel kialhassa a másnaposságát. És akkor mi van, ha aranyos volt? Jogom volt a saját otthonomban gyakorolni, amikor csak akartam. Nos, nem bármikor, de már több órája vártam, hogy mindenki más elmenjen. Gyakorolnom kellett. Közeledett a verseny következő fordulója, és mindig ugyanazt a részt rontottam el. És nem fogom hagyni, hogy ez a helyes, de teljesen idegesítő srác visszatartson attól, amit már hónapok óta gyakoroltam. Nem volt az esetem. Egyáltalán nem. De valahogy ez az üzenet nem jutott el a lábaim közé.

És ahogyan rám nézett, az sem segített. Mintha nem lett volna biztos benne, hogy megölni, vagy megcsókolni fog. Megnyalta az ajkát, és a pulzusom megugrott. A lába még mindig az ajtómhoz szorult. – Talán nekem kellene felhívnom a házfelügyelőt – emeltem meg az állam. – Hogy megmondjam neki, hogy az egyik bérlője kukkoló.

– Hé! – Sértődöttnek tűnt. – Én nem leskelődöm.

– Nyilvánvalóan mégis!

– Nézd– vettmély levegőt. – Sajnálom, oké, de nem volt függönyöd, és...

– Ez nem kifogás!

– Én próbálok bocsánatot kérni! – vitatkozott, a lábát még mindig az ajtónak támasztva. – Késő este volt, oké?

– Talán, ha felelősségteljesebben töltenéd az estéidet, a reggeleid kevésbé lennének... durvák. – Igyekeztem minél több prüdériát belevinni a hangomba.

A homlokát ráncolta. Tökéletes. Nem volt véletlen, hogy a gimiben a többi diák Jégkirálynőnek hívott. Ha valamiben jó voltam, az az emberek lefagyasztása volt. Fekete övem volt unott szuka pofavágásban.

De ahelyett, hogy meghátrált volna, csak keresztbe fonta a karját. Az egyetlen szupererőm csődöt mondott.

– Eddig még soha nem panaszkodtak a durvaságomra.

Az arcom ismét felhevült, de nem akartam hagyni, hogy ő kerüljön fölénybe.

– Biztos vagyok benne, hogy hallottad már, milyen könnyen meg lehet játszani az ilyesmit – vágtam vissza.

A szemöldöke felhúzódott, és láttam, hogy megleptem. – Meg tudom mondani, ha egy nő színlel – válaszolta nagyon mély hangon.

– Ezt minden férfi így gondolja – mondtam neki.

– Csakugyan? – kérdezte, és előrehajolt, csak egy kicsit.

– Nem! – mondtam, túl gyorsan és túl hangosan. Ez a Jégkirálynő az ő kócos dögösségének láttán az olvadás határán volt. Ne engedd el, mondtam magamnak. Szedd össze magad, Elsa!

Ő felnevetett, és hátradőlt. – Csak várj még néhány órát a reggeli gyakorlással, kérlek? – Végigsimított a haján, és most először láttam meg igazán a sötét karikákat a szeme alatt. Talán nem csak másnapos volt. De mielőtt válaszolhattam volna, vagy egyáltalán reagálhattam volna, már elvette a lábát az ajtótól, megfordult, és feltrappolt a lépcsőn.

Bosszúsan fújtam egyet, hogy övé volt az utolsó szó, és visszamentem a lakásomba.

 

PÁR ÓRÁNYI nem gyakorlással később, elindultam a Mission Streetre, hogy találkozzam a testvéremmel a heti ebédre és a délutáni vásárlásra. Vagy inkább az ő délutáni shoppingolására.

Mint mindig, most is kiszúrtam Ninát egy háztömbnyire innen, egy fényes vintage wrap-ruhát és egy nagy, színes napszemüveget viselt. Meg sem várta, hogy leüljek. – Ella – mondta. – Miért kell mindig úgy öltözködnöd, mintha temetésre mennél? – Mostanában kissé affektált akcentussal beszélt, valószínűleg azért, hogy nagyvilágibbnak tűnjön. Próbáltam nem forgatni a szemem. Szerettem a tesómat, de néha túl sok volt nekem, hogy elviseljem. Néha, ami azt jelenti, hogy mindig. – Kérlek, mondd, hogy ma van az a nap, amikor végre hagyod, hogy találjak neked valami szexi és szépet.

Nina leengedte a napszemüvegét, hogy alaposan megnézzen, ahogy mindig, amikor találkozunk. Általában nem zavart a vizsgálódása. De valamiért ma reggel, a dögös, de idegesítő szomszédommal folytatott beszélgetés után, nem igazán akartam meghallgatni a kioktatást, amiről tudtam, hogy jön. Nina haját, bár természetesen sötét volt, mint az enyém, az évek során többféle színűre festették. Most azonban a legújabb divatot képviselte – a sellőhajat, a festett platina szőke hajának végét tengerzöldre festette. Mint mindig, most is elképesztően állt neki, míg rajtam nevetségesen nézett volna ki. Ugyanez volt a helyzet a színes ruhákkal is, amelyek megvásárlását állandóan sürgette. De nem új ruhákat akart, hogy vegyek. Hanem egy új személyiséget. Egy olyat, ami jobban hasonlít az övére. Mint a szüleim. Gyakran elgondolkodtam azon, hogy vajon a küszöbükön hagytak-e vagy valami ilyesmi. Túl normális voltam ahhoz, hogy ugyanabból a génállományból származzak, mint ők. – Nincs szükségem több ruhára – mondtam Ninának, és próbáltam nem arra gondolni, hogy az új szekrényem milyen üresnek tűnt a benne lévő gyér ruhatárammal. De rendszeresen viseltem mindent, ami benne volt. Nem volt szükségem semmi másra.

– Ez nem a szükségről szól – mondta Nina. – Hanem az akarásról. Arról, hogy időnként kényeztesd magad.

Nem fáradtam azzal, hogy elmondjam neki, hogy tudtam, hogyan kell kényeztetni magam, és amikor csak akartam, vettem magamnak egy új fehérnemű szettet. Amit persze senki sem látott. Kivéve persze az új szomszédomat. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, mit csinálna, ha nem vennék függönyt, és ma este a piros csipkés melltartó- és bugyiszettemet viselném. Vajon másnap reggel is dörömbölne az ajtómon, csak más okból?

Ez a gondolat annyira nevetséges és annyira nem illett hozzám, hogy félretoltam. Mi volt ma velem a baj? Először a tetoválásait akartam megnézni, most meg önként akartam fehérneműben parádézni a lakásomban, remélve, hogy megint megnéz engem? Teljesen abszurd volt a gondolat, hogy olyasvalaki, mint ő– tele durva élekkel és késő estig tartó éjszakázásokkal – érdeklődne irántam, a praktikus ruháimmal és a kották követésének szeretetével.

– Szóval... – Kihajtottam a szalvétámat, és az ölembe terítettem. Alig vártam, hogy témát váltsak. – Hogy van anya és apa?

 

MIUTÁN EGY EBÉDalatt végig azt hallgattam, hogy a szüleim mennyire el vannak keseredve, amiért nem maradtam tovább otthon, Nina elrángatott a kedvenc turkálójába. Olyan ruhák halmát pakolta a karjaimba, amelyeket soha nem fogok felvenni, én pedig igyekeztem nem tudomást venni róla, miközben ragaszkodott hozzá, hogy a szüleink értem aggódnak, és hogy hogyan viselem a szakítást Markkal. Nem akarták, hogy egyedül legyek. De ő sem akarta, hogy elköltözzek, ezért mindent, amit mondott, félvállról vettem, és figyelmen kívül hagytam a bűntudatot, amit okozott.

Nem akartam beismerni, de jó volt egy kis távolságot tartani tőle. Bár két évvel én voltam az idősebb, mindig úgy éreztem, hogy az árnyékában vagyok. Ő volt az, aki követte a szüleim ambícióit, és azzá a szabad szellemmé vált, amilyennek ők akartak minket. Minden benne szabad, vad és izgalmas volt. Szerettem őt, de néha kimerített. – Mi van ezzel? – kérdezte Nina, és egy élénkpiros ruhát tartott a kezében. Bár harsány színű volt, a fazonja elég egyszerű volt, egy egyszerű, testhezálló fazon, ami nem igazán volt az ő stílusa. Ennek ellenére gyönyörű ruha volt. És nehéz volt olyat találni, amiben a húgom ne nézett volna ki csodásan.

– Persze– intettem egyet a kezemmel. – Remekül néznél ki benne.

– Nem nekem – mondta, és a karjaimba nyomta. – Neked.

Visszalöktem. – Mondtam már– mondtam– nincs szükségem több ruhára.

Két óra vásárlás után már alig vártam, hogy visszatérjek a lakásomba, és végre befejezzem a reggeli gyakorlást. Jake mostanra már biztosan ébren volt, és nem zavarta volna a játékom. Zavartan végigsimítottam az ujjaimmal egy ruhatartó állványon, és azon tűnődtem, vajon milyen ruhákat hordanak azok a nők, akikkel randizott. Nem mintha érdekelt volna. Mert nem is érdekelt. Tényleg.

Nina visszaakasztotta a ruhát, és mögém lépett, átkarolta a vállamat, átölelve engem. Éreztem, ahogy elolvad a vele szembenifrusztrációm. Mindig is jó volt az ölelésben. Egy tükör felé fordított, és én megnéztem magunkat – első pillantásra annyira különbözőek voltunk, de minél tovább nézett az ember, annál inkább nyilvánvalóvá vált a hasonlóságunk. Ugyanaz a sípálya lejtésű orr és nagy szemek, ugyanaz a sápadt bőr és hosszú nyak. Mezítláb magasabb voltam, de ő a szokásos izgalmas magassarkút viselte, én pedig a kedvenc fekete lapostalpú cipőmet, így nagyjából egyforma magasak voltunk. Ő gömbölydedebb volt, de testvérek voltunk, ehhez nem férhetett kétség. Azt hiszem, elfelejthetem az elméletemet arról, hogy a szüleim küszöbén hagytak.

– Csak azt akarom, hogy boldog légy – mondta Nina, és szorosan magához szorított. – Ugye tudod ezt?

– Tudom– szorítottam én is vissza, mielőtt a tükörben nagytestvéri pillantást vetettem rá. – De még mindig nem veszem meg azt a piros ruhát.