11.-12. Fejezet

 

 

11. fejezet

ELLA

 

 

Fordította: Mandy

 

Egy pillanatig még álltam ott, azon tűnődve, honnan a pokolból tudhatta meg Mark, hogy megszegtem a szigorú diétát, amit előírt nekem. Aztán eszembe jutott, hogy nem most először utalt rá – csak most először volt igaza. Én mindig elfogadtam, hogy Mark tudja, mi a legjobb nekem, hogy az összes szabálya és utasítása a javamat szolgálja – hogy éretlen voltam és szétszórt, és szükségem volt rájuk. Azt hitte, hogy a fegyelem az élet minden területén segít fegyelmezetten játszani. Csak a zenére volt szükséged – minden mást félre lehetett tenni. Minden más csak elterelés volt.

Mi a fene volt a baj velem? Mi van akkor, ha ettem valamit, amit nem kellett volna? Jó zongorista voltam, és azt hittem, hogy ma is jól teljesítettem, még ha ő nem is így gondolta. Félretoltam a kétséget, amit mindig is úgy tűnt, hogy ő szított fel bennem. Csak mert ő volt a város legjobb oktatója, még nem jelentette azt, hogy uralnia kéne az életem minden területét. Már nem volt a pasim, de még ha az is lett volna, nem kellett volna így kezelnie engem. Igaz?

Habár már rég elment, hirtelen felbuzdulásból a középső ujjamat mutattam oda, ahol a kocsija állt. Ez nagyon nem vallott rám, de ah, olyan jól esett. Pont olyan jól, mint visszamenni a lakásomba – amit ő nem is akart, hogy megkapjam –, és megenni a maradék brownie-t.

Aztán meghallottam azt a márismerős hangot a hátam mögött.

– Biztos vagyok benne, bárkinek is mutattál be, nem látta.

Jake.

Megpördültem, és szokás szerint egy újabb kopott póló volt rajta, bicepszei tökéletesen kirajzolódtak, ahogy mindkét kezében egy táska élelmiszert tartott.

Most láttam őt először a csók óta. A csók, amire képtelen voltam nem gondolni, még az előadásom közben sem. Még most is, határozott szájának emlékétől a meglepett ajkaimon, testének érzésétől az enyémen, keze érintésétől majdnem a mellemen, elöntött a tűz a fülemtől a lábujjamig. Enyhe bizsergést éreztem, még olyan helyeken is, amik nem gyakran bizseregtek. Egyik lábamról a másikra álltam, nem tudtam, mit tegyek.

– Befele vagy kifele? – kérdezte végül a lakásom felé mutatva, ezzel még jobb rálátást engedve a karjaira, ahogy nekifeszültek a vékony pamutnak, alig takarva őket.

– Befelé – szólaltam meg, a tekintetemet még mindig a tetovált bőrére szegezve. Egy kígyót láttam tekeregni rajta. Úgy éreztem magam, mint Éva, és nagyon, nagyon kísértésbe estem, hogy elvegyem, bármilyen almát is kínál.

– Hát, felajánlanám, hogy tartom neked az ajtót, de attól tartok, udvariatlannak kell lennem, és téged megkérni, hogy tartsd, mert mindkét kezem tele van.

Ez kizökkentett a vágyakozó tekintetemből.

– Jaj, igen, persze – néztem fel az arcára, ami mosolyra húzódott, felfedve a tökéletes gödröcskéjét. Rá akartam nyomni az ujjamat. De ehelyett kivettem a kulcsaimat a táskámból, és az épület főbejáratánál kotorásztam. Általában jó voltam ebben a dologban, de még mindig nem szoktam hozzá a zárhoz. Vagy csak zavart voltam. Nagyon, nagyon zavart.

– Várj!– Egy meleg kéz takarta be az enyémet. Valahogy Jake-nek sikerült egyensúlyozni az élelmiszerekkel, és közben a kulcsot a kulcslyukba helyezni – ez a mozdulat sokkal intimebbnek tűnt, mint kellett volna –,majd elfordította, míg nem hallottuk a kattanást.

– Parancsolj – mondta, és hallottam a mosolyt a hangjában. Féltem megfordulni, de éreztem, ahogy a lélegzete borzolja az ügyetlenkedésem alatt kiszabadult tincseimet. Az épület folyosója kicsi volt, én mégsem éreztem zsúfoltnak. Sőt, valójában inkább közelebb akartam kerülni. Sokkal, sokkal közelebb.

Ami aztán arra késztetett, hogy elmozduljak. Lehet, hogy Marknak nem volt igaza az étkezi szokásaimat illetően, de azt eltalálta, hogy hagytam, hogy az érzelmeim az utamba álljanak. Ha nem vigyáztam volna, Jake csókjának emléke meg is zavarhatta volna a játékomat, ezzel lerontva az esélyeimet a versenyen. Azon a versenyen, amit kétségbeesetten igyekeztem megnyerni.

Valahogy sikerült kinyitnom az ajtót, és a hátamat nekinyomva nyitva tartottam, míg Jake bejött. Naná, hogy anélkül nem sikerült, hogy ne érintse meg a karja a melleimet. Elég közel voltunk egymáshoz ahhoz, hogy ez akár véletlennek is tűnhetett volna, de az volt az érzésem, hogyha olyan srácról van szó, mint Jake, akkor az ilyen helyzetekben nincsenek véletlenek.

Meglepődve jöttem rá, hogy nem is bánom. Sőt, a testem egyáltalán nem bánta, a mellbimbóim fel is hívták magukra a figyelmet. Szerencsére, a ruhám vastag anyaga jól eltakarta őket, de nem tehettem róla, hogy a testem így érzett – gyenge és forró volt. Még soha nem éreztem így.

Az épületben elfordultam, elindultam a lakásom felé, hogy egy pohár hideg vizet öntsek a fejemre, és megegyem a maradék brownie-t, miközben próbáltam nem gondolni arra, hogy milyen jó érzés volt, mikor egy random srác véletlenül, vagy talán nem is véletlenül, hozzáért a mellemhez. De Jake megállított.

– Van most valami dolgod? – kérdezte.

Igen, gondoltam. – Nincs– mondtam én, hülye.

Vigyorgott. Az a rohadt gödröcske rámkacsintott, mintha pontosan tudta volna, mire gondolok. Hogy szívesen elfoglalnám magam azzal, hogy leveszem róla a pólóját és tanulmányozom a tetoválásait. Mi történt velem? Én egyáltalán nem voltam ilyen.

– Hát, arra gondoltam, kipróbálok egy új receptet az étteremnek – közölte velem még mindig az élelmiszerekkel egyensúlyozva, amik elég nehéznek néztek ki. Pedig nem úgy tűnt, mintha izzadna, csak az izmai feszülése volt az egyetlen jele a táskák súlyának.

– Azon tűnődtem, hogy kölcsönkérhetném-e a nyelvedet. – Lepillantott a számra, és éreztem, ahogy a bensőm zselévé válik. A vigyora ártatlan volt, de a tekintete egyáltalán nem.

– A nyelvemet? – sikerült kinyögnöm.

– Hogy megkóstold a levest – mondta végül.

Arra gondoltam, hogy nemet kéne mondanom. Esély sem volt rá, hogy segíteni tudjak neki bármiben – idióta voltam, ha kajáról volt szó. De aztán eszembe jutottak azok a brownie-k. Huszonnégy órával ezelőtt még azt állítottam, hogy nem szeretem az édességet. De Jake brownie-ja elcsábított, és egy részem, egy nagyon konkrét, derék alatti részem, valahogy abban reménykedett, hogy a brownie-k sütője lesz a következő, aki elcsábít.

De én nem az a lány voltam, aki ilyesmiket csinál. Soha nem ettem brownie-t. Soha nem csókoltam meg idegeneket. És biztosan soha nem akartam folyton megcsókolni egy idegent. Borzasztó ötlet volt. Tényleg nemet kellene mondanom, visszamennem a lakásomba és addig gyakorolnom, míg a zenén kívül más nem jár majd a fejemben.

Aztán eszembe jutott, mit mondott Mark. Hogy felszedtem pár kilót. Hogy túl érzelmes vagyok. Hogy mennyi mindenben tévedtem. Most az egyszer csak rendes akartam lenni.

Ránéztem Jake-re, ahogy ott állt a folyosón várakozva, és úgy nézett rám, mintha megfelelő lennék. Mármint neki megfelelő.

– Rendben – válaszoltam. – Örömmel kölcsönadom neked a nyelvemet.

 

A lakása sokkal nagyobbnak tűnt, mint az enyém, ami nyilvánvaló volt, mivel ennek a közepén nem volt egy óriási zongora. De meglepődtem, milyen tiszta volt, még az ágy is rendesen be volt vetve. Az ágy, amit próbáltam minden erőmmel nem bámulni, bár nagyon, nagyon hívogatónak látszott. Főleg, ha Jake hívogatna.

De milyen nevetséges voltam. Hogy feljövök ide segíteni neki egy receptben, csak egy dolog, de hogy kapcsolatba kerüljek vele, még ha csak fizikai értelemben is, az egészen más dolog volt. Olyan dolog, amibe most tényleg nem bonyolódhattam bele. Ha továbbjutok a verseny következő fordulójába, teljesen összeszedettnek kellett lennem. Minden pillanatban a gyakorlásra, a darabjaim tökéletesére kell fókuszálnom. Muszáj, hogy bekerüljek az utolsó fordulóba. Meg kell, hogy nyerjem ezt a dolgot.

Azonban, mivel nem tudtam, hogy bekerültem-e a következő fordulóba – úgy tűnt, Mark azt gondolta, hogy nem – egyetlen délután gyakorlás nélkül nem árthat. De csak ez a délután. Semmi több.

– Csak ülj le és pihenj – mondta Jake, ahogy letette a táskákat, de engem rabul ejtett, ahogy a hátizmai feszültek és nyújtóztak, amit tisztán láttam az elnyűtt pólóján keresztül. Megengedtem magamnak, hogy lejjebb vándoroljon a tekintetem, ó igen, a tökéletes fenekéig. A fenébe. Volt egyáltalán ezen a srácon valami, ami nem volt tökéletesen gyönyörű?

Feltételeztem, hogy a főzés lesz majd az igazi teszt.

– Hozhatok neked valamit inni? – kérdezte hátrapillantva a válla felett.

– Hát…– Alkoholt, gondoltam, a kis bárra pillantva. Nem ittam soha, különösen nem napközben, de úgy éreztem, hogy ma délután nem önmagam leszek, úgyhogy akár lehetek olyasvalaki is, aki iszik.

– Van egy üveg borom – ajánlotta, kihúzva az üveget a táskából.

– Rendben– vontam meg a vállam, mire elvigyorodott.

Gyakorlott mozdulattal kihúzta a dugót egy dugóhúzóval, és levett két poharat a tűzhely melletti polcokról.

– Jobb, ha hagyjuk egy kicsit szellőzni – mondta elém tolva a poharat.

Megvártam, míg visszafordul az élelmiszerek felé, elszámoltam tízig, aztán öntöttem magamnak egy bő pohárral. Mielőtt még visszafordulhatott volna, kortyoltam belőle egy nagyot. Szerencsétlenségemre nem voltam hozzászokva a borhoz, így fuldokolni, majd köhögni kezdtem. Bor fröccsent a pólómra. Ó, Istenem. Gyorsan megtöröltem az államat, de a pólóm eleje elázott.

– Jól vagy? – Jake termett hirtelen előttem aggódó tekintettel és egy ronggyal a kezében.

– Persze – sikerült kinyögnöm, majd megfogtam a rongyot, és a pólómat dörzsölgettem. – Azt hiszem, jó dolog, hogy csak feketét hordok – próbáltam viccelődni, de biztos voltam benne, hogy égő vörös volt az arcom.

– Pedig én azt hittem, azért, mert megpróbálsz valami dögös apácakinézetet ölteni – kacsintott rám Jake.

– Dögös apáca? – Senki nem használta még a dögös szót eddig, hogy leírjon. Másfelől az apáca inkább jellemzőbb leírás.

– Nagyon dögös.

Nem tudtam, mit mondjak erre, úgyhogy kortyoltam még egyet a borból, arcomat a pohárba temettem, és figyeltem arra, hogy ne lélegezzem be.

Jake elkezdte előkészíteni a hozzávalókat, a kése szinte repült a vágódeszka felett, ahogy zellert, sárgarépát, hagymát és fokhagymát vágott tökéletes, apró darabokra. Részben rosszul éreztem magam, amiért beleegyeztem, hogy segítek neki az új receptben, mivel tudtam, hogy nem lennék a segítségére, ha arról lenne szó, hogy találjam ki, milyen a receptje. Én csak soha nem találtam az ételt izgalmasnak. Volt valami, amit megettél, mert enni muszáj. És én tényleg soha nem értettem meg az egész szexi részt az ételekben, mint mikor az emberek a filmekben csokit vagy tejszínhabot kennek egymásra. Csak olyan piszkosnak és visszataszítónak tűnt.

De ahogy figyeltem azt a koncentrációt, amivel Jake főzött, kezeinek fürge mozdulatait – amin észrevettem egy csomó heget –, ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy átgondoljam korábbi meggyőződésemet, szerint az étel és a főzés egyáltalán nem szexi. Vagy lehet, hogy csak Jake volt az. Bármit is csinált, az valószínűleg szexi volt. Mintha a saját szimfóniája lett volna, a konyha a hangszer, az étel pedig a dallam.

– Szóval… – Nem akartam megzavarni, nehogy megvágja az ujját vagy valami, de egy kicsit furán éreztem magam, hogy csak ülök ott a most már csak fél pohár borommal. Meleg volt itt? Egyik kezemet a torkomra szorítottam. – Mit főzöl?

Vállai felett rám vigyorgott. – Csirkelevest – mondta. – A kedvenced, igaz?

Ó! Hát figyelt. Az jó dolog, nem?

– Mióta vagy szakács? – Tényleg nem sokat tudtam a főzés világáról – fura kérdés volt ez? Ha valaki megkérdezné, mióta vagyok zenész, nem is igazán tudnám, hogy mit válaszolnék. Mindig is az voltam szerintem. Ugyanez a helyzet a szakácsokkal?

– Öt éve végeztem a főzőiskolában – válaszolt Jake. – De mindig is szerettem főzni.

– Ó!– Ittam még egy korty bort, és rájöttem, hogy már üres a poharam. Mielőtt még bármit is tehettem volna, Jake már öntött is nekem egy újabb pohárral. Egy nagy fazék csücsült a tűzhelyen, de a konyha többi része ugyanolyan makulátlan volt, mint mikor beléptem a lakásba.

– Hogyhogy már tiszta minden? – kérdeztem arra a rendetlenségre gondolva, amit a nővérem művelt mindig, mikor megpróbált főzni valamit a szüleink házában.

– Megszokás. – Megtörölte a kezeit egy rongyba, és ivott egy kortyot a borából. – Ez az első dolog, amit megtanítanak neked – a munkapad tisztaságának a fontossága. Gyakorlatilag, ahogy dolgozol, úgy takarítasz is.

– Ezért ilyen tiszta a lakásod? – kérdeztem vigyorogva.

– Gondolom. – Belepillantott a tűzhelyen fortyogó és gőzölgő fazékba. Aztán felnézett, és vigyorogva rám kacsintott. – Akkor – kezdte – készen állsz, hogy kölcsönadd a nyelved?

Ittam egy nagy korty bort. Nagyon rossz ötlet volt.

– Készen – mondtam.

12. fejezet

JAKE

 

 

Fordította: Mandy

 

Ella folyton meglepett engem. Teljesen arra számítottam, hogy rendre fog utasítani az alig leplezett kísérletem miatt, hogy időt töltsek vele. Még arra is gondoltam, hogy felhasználom a szívességet, amit azzal érdemeltem ki, hogy figyeltem Jeremiah-ra, hogy így győzzem meg őt, hogy “segítsen”, de itt volt, a lakásomban, bort ivott és úgy nézett ki, mint minden nedves álmom, amikről nem is tudtam, hogy léteznek.

Istenem, az a száj. Lilás volt a bortól, és másra sem vágytam, mint hogy berúgjak attól, hogy lenyalogatom. Most épp felajánlottam neki, hogy kóstolja meg a levesemet, és sajnos ez nem egy szójáték.

Félig hazudtam, mikor azt mondtam neki, hogy recepteket tesztelek. Kölyökkorom óta készítettem csirkelevest – ez volt az első dolgok egyike, amiket az anyám megtanított nekem –, de én a kezdetektől fogva változtatgattam rajta. Soha nem voltam teljesen elégedett, úgyhogy mindig is igyekeztem javítani rajta. Ez épp egy régi klasszikus legújabb átdolgozása volt, és a nagy részét már előkészítettem és készen állt. Ez nem egy szokásos furfangos étel volt, amit általában nőknek készítettem, de amennyire tudom, az nem igazán nyűgözte volna le Ellát.

Az alaplevest, saját készítésű természetesen, kéznél tartottam a fagyasztóban, és meg volt fűszerezve. A hűtőben pácolt csirkét is saját fűszerkeverékemmel ízesítettem. A zöldségeket hirtelen megpirítottam, mielőtt beledobtam volna, ez újabb adag ízt adott neki. Ezúttal adtam hozzá kókusztejet és babérlevelet, ettől kicsit thai-beütése lett. Minden gyorsan összeállt, csupán be kellett tenni ezeket egy nagy leveses fazékba, és addig főzni, míg a csirke meg nem fő. Az anyám eredeti receptje elég egyszerű volt, ami soha nem működne egy profi konyhában. A vendégek mindig valami újat akartak, valami frisset és izgalmasat. Ez volt a legutóbbi kísérletem, hogy ezt megadjam nekik.

Előkészítettem két tálat, és leültem a pulthoz Ella mellé. Általában ez volt az a pillanat. Úgy tettem, mintha ennék, de mindig a (általában női) vendégem arcát figyeltem. Mindig ugyanaz történt. Evett egy falatot vagy egy kanállal, aztán behunyta a szemét, ajkai mosolyra görbültek, ahogy elmerült az ételben. Én pedig abban a kifejezésben merültem el, tudva, hogy adtam valakinek egy pillanatnyi tiszta élvezetet. Számomra mindig ez volt a törekvés. De még soha nem akartam senkit annyira boldoggá tenni, mint ebben a pillanatban Ellát. Még csak nem is tettem úgy, mintha megkóstolnám a kajámat, csak őt figyeltem.

Látszott rajta, hogy kicsit részeg volt – végül is majdnem egy fél üveg bort ivott meg –, de úgy tűnt, ez olyan szinten megnyugtatta őt, ilyennek még eddig nem láttam. A haja, bár még mindig szoros, bonyolult kontyban volt összefogva, kezdett kibomlani, különösen a halántékánál, és én késztetést éreztem, hogy visszasimítsam a kiszabadult tincseket, hogy végighúzzam az ujjaimat az arcán, hogy felemeljem az állát úgy, hogy a szája találkozhasson az enyémmel aztán…

Hallottam, hogy belekóstolt a levesébe. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy elszalasztottam a pillanatot!

De nem volt mosoly. Sem szemlehunyás. Sem élvezet.

Ella ehelyett az orrát ráncolta.

Ilyen még nem történt velem eddig. A főztöm volt a varázsigém – az egyetlen dolog, amire mindig számíthattam a csábításban, az élvezetek előidézésében. De Ella csak pár kanállal evett, aztán eltolta a tálat, és újra a boros poharához nyúlt.

– Ne haragudj – mondta, rám nézve nagy barna szemeivel. És tényleg úgy nézett ki, mint aki sajnálja.

Mi a fasz? Lebámultam a saját levesemre. Ilyen rossz volt? Megkóstoltam. Az ízek ott voltak benne, intenzíven és vibrálóan. Nem értettem.

– Ez csak nem olyan, mint amit szeretek – vallotta be, és ivott egy újabb korty bort. – Ez túl… összetett. Azt hiszem, én csak az egyszerű dolgokat szeretem.

Elakadt a szavam. Túl összetett volt? Ettem egy újabb kanállal, és hirtelen az összes íz, amire eddig büszke voltam, úgy tűnt, hogy teljesen elárasztották az érzékeimet. Más volt, ebben biztos voltam, de igazából jó volt? Már nem ízlett úgy, mint anyám receptje, és már nem voltam elégedett vele.

– Tényleg nagyon sajnálom. – Kinyúlt, és a kezét a karomra tette. A melege hirtelen eltörölte a csalódottságomat. Jól van, akkor nem az étel lesz a csábítás módja. Rendben, ez rendben volt, van még más is a tarsolyomban.

– Megértem – mondtam neki, összeszedtem a tálakat, és beleraktam a mosogatóba.

– Borzalmasan érzem magam. – Ivott egy újabb kortyot. – Keményen dolgoztál.

De én már újragondoltam a taktikámat mind a levessel, mind Ellával kapcsolatban.

– Azt hiszem, igazad van – közöltem vele. – A levessel kapcsolatban. Hogy túl összetett volt.

– Jaj, ne, Jake. – Leszegtea pillantását. – Én semmit sem tudok az ételekről. Nem engem kellett volna kérdezned.

– De te tudod, hogy mit szeretsz – emlékeztettem. – És csak ez számít.

– Szeretem a konzervlevest – pillantott fel rám, és a zavarán túl megláttam a humor apró felvillanását. – Tisztán emlékszem, hogy teljesen elborzadtál ettől a ténytől.

– Hát, igen – vallottam be, örültem, hogy nincs kiakadva. – De én sznob vagyok, ha az ételről van szó.

– Megértem. – Halványan elmosolyodott. – Azt hiszem, emlékszel a monológomra a klasszikus zenével kapcsolatban.

– Az nagyon is tanulságos monológ volt – mondtam neki.

Ezúttal a mosolyától elállt a lélegzetem. Istenem, olyan gyönyörű volt.

– Randizz velem – szólaltam meg. Biztosan ő sem tudta figyelmen kívül hagyni a köztünk lévő vonzalmat. Tagadhatatlan volt, és szerintem érdemes lenne felfedezni. Lehetőleg az ágyban, de meglepődve jöttem rá, hogy az most várhat.

De ő ijedtnek tűnt a javaslattól, tekintete visszairányult a boros poharára. Kortyolt belőle megint. Egy jó nagyot.

– Sajnálom. – Magamban szidtam magam, hogy nem hallgattam Dakotára. Hagynom kellett volna levegőhöz jutni. Várnom kellett volna. De mielőtt még túlságosan is megbüntethettem volna magamat, hallottam, hogy Ella leteszi a boros poharat. Pont akkor néztem fel, mikor felállt. Bizonytalan léptekkel elindult, bemanőverezte magát a térdeim közé, és mielőtt megszólalhattam volna, boros ajkait az enyémre tapasztotta.