5.-6. Fejezet

 

5. fejezet

JAKE

 

 

Fordította: Tony

 

– És ki költöztet egy kibaszott zongorát a stúdiólakásába? Aztán kiabál velem, hogy van pofám tíz után aludni? – füstölögtem Dakotának vacsoraelőkészítés közben, vadul csapkodva a késemmel. – Ki zongorázik egész nap?

– Egy zongorista?

Felnéztem a hagymaszeletelésből, és láttam, hogy összefont karral engem bámul. – Mi van? Szerinted nincs valami furcsaság körülötte?

– Ahogy már az előző három kérdésedre is válaszoltam, kicsit intenzívnek tűnik – mondta Dakota egyik szemöldökét felemelve. Egész jól adta, hogy nincs lenyűgözve tőlem. – Mint valaki más is, akit ismerek.

– Ó, nem. – Megbántva letettem a késemet, és megtöröltem a kezem. – Nem hasonlíthatod az én becsvágyamat az ő őrültségéhez.

– Elég közel van a kettő egymáshoz – mondta Dakota vállrándítással. – Te is tudod.

Utáltam, amikor igaza volt. De ezt nem azt jelentette, hogy Ella kevésbé volt bosszantó. Persze abbahagyta a játékot a látogatásom után, de akkor sem tudtam visszaaludni. Ehelyett visszamentem a lakásomba, és ébren bosszankodtam, amíg el nem kellett indulnom dolgozni. Most itt voltam a konyhában – az ÉN konyhámban, amiért olyan keményen dolgoztam –, és kibaszott rosszkedvű voltam.

– Miért is alkalmaztalak téged? – morogtam Dakotának.

– Mert én vagyok a legjobb sous chef[1], akit ismersz – tájékoztatott, és nyugodtan visszatért a saját munkájához. És ebben is igaza volt. Miután megismerkedtünk a szakácsiskolában, szokásunkká vált, hogy felvesszük egymást, amikor csak lehetőségünk volt rá. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni – valójában olyan jól, hogy a legtöbb ember azt feltételezte, hogy romantikus kapcsolat van köztünk, pedig nem így volt. Mindketten megértettük, hogy semmi sem tud úgy tönkretenni egy jó munkakapcsolatot, mint a romantika.

Kellemes csendben visszatértünk a munkánkhoz, amíg egyszer csak azt éreztem, hogy figyelnek. Anélkül, hogy felnéztem volna – meg tudtam mondani, ha Dakota mondani akart valamit –, mélyet sóhajtottam. – Mi az? – kérdeztem.

– Ó, semmi – mondta olyan hangsúllyal, ami azt jelentette, hogy határozottan van valami.

Újra leraktam a késemet, és felnéztem rá. – Ki vele – parancsoltam.

Rám vigyorgott. – Csak arra gondoltam, milyen érdekes, hogy ilyen sokat beszélsz ma a szomszédodról.

– Állj le – mondtam neki, pontosan tudva, mire céloz.

De persze nem állt le. – Nem emlékszem, hogy valaha beszéltél volna egy nőről tíz percnél többet. Erről meg már majdnem egy órája hallgatom a nyafogásodat.

– A bosszúság nem ugyanaz, mint a vonzalom – mondtam, és későn jöttem rá, hogy sarokba szorítottam magam. A francba! Túl fáradt voltam, hogy egy olyan éles eszű emberrel beszélgessek, mint Dakota.

– Aha. – Kiszélesedett a vigyora. – Szóval aranyos volt.

– Ezt nem mondtam – vitatkozok, habár az aranyos nem az a szó, amivel jellemezném Ellát. Pokoli dögös volt, és éppolyan irritáló. De akkor is, még az iránta érzett frusztrációm sem tudta elhalványítani azt a vonzalmat, amit igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Valószínűleg őrült volt – újra, ki tesz zongorát egy stúdiólakásba? –, és nekem szigorú szabályom volt ezzel kapcsolatban. Ne szórakozz őrültekkel. Ez jó szolgálatot tett a randizásaim során, és bár volt néhány baleset olyan lányokkal, akik túlzottan rám akaszkodtak, a legtöbb esetben sikerült elkerülni a legrosszabb eseteket. De valakivel a saját lakóépületemből összegabalyodni, hát, az nagyon gyorsan rosszra fordulhatott, ha nem vigyáztam. Kár, hogy beszéltem neki a függönyökről, betárazhattam volna fantáziákból, amik átsegítettek volna ezen az ínséges időszakon. Tíz dolcsiba, hogy nem az volt Ella egyetlen szexi fehérneműje, amit múlt éjjel viselt.

– Szerintem igen – válaszolta Dakota játékosan. – Szerinted aranyos. Mikor voltál utoljára randin?

– És te mikor voltál utoljára randin? – vágtam vissza, tudva, hogy ő ugyanolyan elfoglalt, mint én. Aztán azt kívántam, bárcsak ne mondtam volna semmit, visszaemlékezve, milyen szörnyű volt a szerelmi élete korábban. Dakota sok mindenben jó volt, de a jó pasi megtalálása nem tartozott közéjük. Az utolsó pasija hatalmas fasz volt. – Sajnálom – mondtam, de ő lerázta.

– Semmi baj – felelte. – Egyébként holnap lesz egy randim – mondta elpirulva.

– Tessék? – Hogyhogy én nem tudtam erről? De mielőtt megkérdezhettem volna, kinyúlt és megpaskolta a kezem.

– Lefoglalt az étterem.

Ez igaz, de túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy tudja, a legjobb barátom újra randizik? Talán egy kicsit megszállott lettem. Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Ambiciózus voltam. Nem megszállott. De akkor is, szakítanom kellett volna időt Dakotára.

– Mit csinálsz munka után? – kérdeztem.

Vállat vont. – Hazamegyek és alszom– mondta. – Pontosan azt, amit neked is kellene tenned.

– Vagy tarthatnánk brownie estet – ajánlottam. Ezt csináltuk a szakácsiskolában, amikor nagyon stresszesek voltunk – megpróbáltuk túlszárnyalni egymást a brownie receptjeinkkel. És pontosan erre volt szükségem, együtt lógni a legjobb barátommal, hogy lerázzam magamról a munka okozta stresszt, és ezt az elhúzódó bosszúságot Ella és az átkozott zongorája miatt. És a lábai. És a csípője. És a segge. Basszus. Fejezd be, mondtam magamnak.

– Brownie est, tényleg? – kérdezte Dakota. – Az szuper lenne.

– Hozd a legjobb formádat – figyelmeztettem. – Mindent beleadok a csokipasztillákkal.

– Ó, tudod, hogy így lesz – dobott felém Dakota egy kis koriandert. – Sós karamella, bébi. Verhetetlen.

– Meglátjuk – mondtam, és visszadobtam a koriandert. – Meglátjuk.

 

A mai elég piszok éjszakának bizonyult. A végére már nagyon szükségem lett volna valami ütősre. Mióta Patricia elment, mindig volt legalább egy seggfej vendég, aki hibát talált az ételben, és ezt az új séfre fogta. Ez totál hülyeség volt – Patricia receptjeit használtuk, és mindannyian évekig dolgoztunk alatta –, de minden alkalommal felhúzott, amikor megtörtént. És úgy tűnt, ma este valami seggfej-gyűlés volt. Valahogy minden második étel panasszal érkezett vissza. Túlsült a hús (nem igaz), a krumplipüré darabos (nem volt az), és a legnagyobb sértés, hogy az új séf (én) merészelte megváltoztatni Patricia tökéletes receptjeit (nem tettem, habár nagyon vágytam rá).

– Kimegyek – mondtam, miután egy ételt kétszer küldtek vissza. Az étel minden alkalommal tökéletesen volt elkészítve. Ez nemcsak dühített, de nem tett jót a munkatársak kedvének sem, akik kidolgozták a belüket. – Ez nevetséges. – Ledobtam a kötényemet, de Dakota elém állt. – Tűnj el – mondtam neki.

– Ja, persze – forgatta rám a szemét. Jóval kisebb volt nálam, és simán felkaphattam és félretehettem volna az útból, de tudtam, hogy ennek megkísérlése lenne az utolsó nagy hibám. – Mit fogsz csinálni, Jake? – kérdezte. – Kimész oda, és kiabálsz valami hálátlannal, akinek fogalma sincs, hogy egy ritka steaknek hogy kellene kinéznie, és milyen az íze? Ő egy idióta, te pedig felnőtt ember vagy – nézett rám. – Azt hiszem.

– Hah – feleltem, és egyáltalán nem találtam viccesnek. De a düh köde kezdett felemelkedni, és láttam, hogy igaza van, nagyon-nagyon rossz ötlet lenne kimenni oda. Megdörzsöltem a szemem. Fáradt voltam. Hosszú volt az este, és az alváshiány kezdte éreztetni a hatását. Századszorra is elátkoztam Ellát és a zongoráját, bár tudtam, hogy nem az ő hibája, hogy az étterem barmokkal van tele ma este.

– Már majdnem végeztünk – mondta Dakota. – Már nem jött be új rendelés. Menj, ülj le az irodádban, és nyugodj le!

Mély levegőt vettem. Utáltam, hogy majdnem elvesztettem a fejemet a munkatársaim előtt. Olyan valakire volt szükségük, aki a vihar közepén is nyugodt marad, és nem ő okozza a vihart. Emlékeztetnem kellett magam, hogy példát kell mutatnom. Most én voltam a konyha feje. Patricia mindig lazán kezelte a seggfej vendégeket – nekem is ezt kell tennem.

– Köszönöm, Dakota – mondtam, meglapogatva a vállát. – Csináljunk ma egy whisky és brownie estet. Szükségem lesz valami kemény piára, ha ennek vége.

 

Katie McCoy–Play me

 

 

6. fejezet

ELLA

 

 

Fordította: Tony

 

Hangos nevetés ébresztett fel. Dobogó szívvel ültem fel az ágyban, egy pillanatra elfelejtve, hol is vagyok. Az új függönyeimtől olyan sötét volt a lakás, hogy beletelt néhány percbe, míg a szemem alkalmazkodott annyira, hogy kivegyem, mi van előttem. Mi a fene? gondoltam, és a telefonomért nyúltam. Az éles fénytől bandzsítottam. Hajnali három?

Újra hallottam a nevetést, aztán egy sikítást és kuncogást. Mi folyik itt? Nem úgy hangzott, mintha a folyosó túloldaláról jött volna a hang, inkább fentről. Odamentem a függönyhöz, félrehúztam, és felnéztem. Jake lakásában minden villany fel volt kapcsolva, és egyértelmű volt, hogy onnan jön a zaj.

A képmutató! Van pofája! Hogy merészelt idejönni, és szólni, amiért felébresztettem, amikor ő hajnali háromkor bulizik, és egy tapintatlan seggfej. Miután ő tájékoztatott, hogy milyen vékonyak a falak. Hát, igaza volt. Most, hogy hallottam, mi folyik odafent, nehéz tagadni.

Visszafeküdtem, abban a reményben, hogy a zaj megszűnik, de amint lefeküdtem, újabb sikoltás hallatszott, én pedig kész voltam. Nem fogom hagyni, hogy ez a srác megmondja, mikor zongorázhatok, és mikor nem, amikor ő az éjszaka közepén bulizik. Egyértelmű, hogy szeretett bulizni, és a játékom miatti bosszúsága nyilvánvalóan a gyakori másnaposságán alapult. Nem meglepő, tekintve, mivel töltötte az éjszakáit.

Felkaptam a köntösömet, és papucsba bújtam. Hogyhogy egyik szomszédunk sem szólt a zajok miatt? Ez most nagyon durva volt.

Ahogy robogtam felfelé a lépcsőn, korholtam magam, amiért egyáltalán fantáziálni mertem a pasasról. Lehet, hogy hihetetlenül vonzó és izmos, jó testfelépítésű, de totál seggfej. Igazából nem kellett volna meglepődnöm. Pontosan olyan embernek néz ki, aki nem foglalkozik senkivel magán kívül.

A nevetés betöltötte a folyosót, én pedig összeszorított szájjal közeledtem az ajtóhoz. Ez az otthonom, és nem hagyom, hogy egy koszos, mosdatlan, valószínűleg részeg alak háborgassa az alvásomat és a napirendemet. Ökölbe szorított kézzel dörömböltem az ajtón.

A nevetés hirtelen abbamaradt, és léptek közeledtek. Női hangot hallottam? Ó, ne! Randija van? Megzavartam volna? Szégyen szorította a torkomat, már éppen megfordultam, hogy lerohanjak a lépcsőn a lakásomba, amikor az ajtó kinyílt, én pedig szemközt találtam magam a félmeztelen Jake-kel.

Hol a pólója? gondoltam a közszemlére tett tökéletes mellkasát bámulva. A tetkók, amiket meg akartam nézni? Hát, most itt volt a lehetőség. A legnagyobb egy anatómiailag pontos szív volt pont a sajátja felett. Az egyik billentyűn egy név: Lucy. A barátnője? Betöltötte az egész ajtónyílást, a vállai szélesek, a csípője keskeny, mint egy fejreállítottDorito. Nyami.

Nem. Nem nyami, mondtam magamnak, és kényszerítettem magam, hogy felnézzek az arcára, ami egy kicsit kipirult. Éreztem a whiskyt a leheletén, a szemei pedig kicsit csukva voltak, hogy a piától vagy a kimerültségtől, nem tudtam megmondani. De még így is nevetségesen jóképű volt.

A képmutatásáról és durva viselkedéséről szóló beszédem a torkomon akadt.

– Szia! – mondtam végül.

– Szia! – köszönt vissza, a tekintete végigfutott rajtam. Összébb húztam a selyemköntösömet, és rájöttem, hogy túl rövid ahhoz, hogy a lakáson kívül viseljem.

– Ó, te jó ég – szólalt meg egy női hang mögötte, ő pedig félreállt, hogy az ajtóhoz engedjen egy korombéli nőt. Formás volt és filigrán, sötét haja vastag, kócos fonatban ült a vállán. Liszttel és csokival borított kötényt viselt, feltűnő kék szemével bocsánatkérőn nézett rám. – Felébresztettünk? Annyira sajnálom!

Ő volt Lucy, akinek a neve a szíve fölé volt tetoválva? Nagyon szép volt, én pedig még feszélyezettebb lettem a kócos hajam és csipás szemem miatt. Hát persze, hogy egy ilyen pasinak, mint Jake, ilyen barátnője van. Hálás voltam, hogy nem valami intimebb dologban zavartam meg őket, mint a sütés. Hajnali háromkor. Ki a fene ez a pasi?

– Jake – szidta le a szomszédomat, aki még mindig csak állt ott, kissé az ajtónak támaszkodva. Kortyolt egyet a kezében levő pohárból. Igen, whisky volt benne. – Annyira sajnálom – mondta megint Lucy. – Mindkettőnknek hosszú napunk volt, és lazítottunk, és néha nem vesszük észre, milyen hangosak vagyunk. – Felnézett a pasijára. – Igaz, Jake?

De Jake úgy nézett rám, ami totálisan helytelennek tűnt, tekintve, hogy a barátnője ott állt mellette. De abból, amit tudtam róla – a durvaság, az ivás, a klasszikus zene iránti érzéketlenség –, nem olyan embernek tűnt, akit érdekel, hogy milyen benyomást kelt.

Még egyet kortyolt az italából, ezúttal teljesen kiitta a borostyánszínű italt.

– Sajnálom, ha felébresztettünk – mondta végül. A szemeit nem vette le az arcomról, amitől kimelegedtem, mintha én ittam volna alkoholt.

– Kérsz egy kis brownie-t? – kérdezte Lucy, úgy tűnt, teljesen elfeledkezett a barátja elkalandozó tekintetéről.

Végre elszakítottam a tekintetemet az övétől. – Borwnie-t? – Furák voltak ezek ketten. – Hajnali háromkor csináltok brownie-t?

– Véleményem szerint ez a legjobb idő – kacsintott rám Lucy. – Gyere! Te lehetsz a bírónk.

– Bíró? – ismételtem, mint egy robot.

– Tökéletes leszel – mondta Lucy, kezét a vállamra téve bevezetett a lakásba, ahol két tepsi brownie hűlt a konyhapulton. Mellettük egy csokifoltos póló. Hát, ez legalább megmagyarázta Jake félmeztelenségét.

Soha nem voltam édességrajongó, de a csoki illatától határozottan elkezdett csorogni a nyálam. De lehet, hogy a tőlem jobbra levő abszolút tökéletes mellkastól volt, ahogy Jake megkerülte a pultot, és megállt mellettem. Megtettem mindent, hogy ne nézzek rá, de nem számít, biztos voltam benne, hogy a tetovált, izmos, sötét szőrrel borított mellkas örökre beleégett a memóriámba.

– Tessék – tett elém Lucy egy tányért, mindkét tepsiből egy szelet brownie-val. – Mondd meg, szerinted melyik a jobb. És őszintén.

– Tényleg nem hiszem, hogy én vagyok a legjobb bíró – mondtam gyengén, de nem tudtam megállni, hogy ne harapjak bele az egyikbe.

Hűha! Gyakorlatilag szétolvadt a számban, és éreztem benne egy kicsi sót, és karamellt? Bármi is volt, csodálatos.

– Jó? – kérdezte Lucy.

– Mmmmm– nyögtem ki, mielőtt a számhoz emeltem a másikat.

Ó. ÉDES. ISTENEM.

Gyakorlatilag elaléltam, ahogy a csokoládé elárasztotta az érzékeimet.

Jobb, mint a szex, gondoltam.

– Akkor nem jól csináltad – mondta egy mély hang.

Ó, atyám, ezt kimondtam hangosan?

Jake nézéséből ítélve, egyértelmű, hogy igen. Azonnal letettem a tányért.

– Mennem kell. – Éreztem, hogy ég az arcom.

– Várj! – Lucy megragadta a karomat, kedvesen nem tette szóvá a furcsa kitörésemet. – Még nem mondtad meg, melyik ízlett jobban!

– Ööö. – Már el is felejtettem, melyik volt olyan észvesztően finom, úgyhogy csak rámutattam az egyikre a tányéron. – Az.

– Ha! – öklözött Lucy a levegőbe. – Tudtam!

Jake nem mondott semmit, a tekintete beleégett az enyémbe.

– Oké – motyogtam. – Jó éjszakát!

– Biztos? – kérdezte Lucy. – Sajnáljuk, hogy felébresztettünk. – Megint Jake-be könyökölt. – Igaz, Jake?

– Rettenetesen – mondta a férfi, és lenézett az üres poharára, emlékeztetve, hogy egy olyan pasi után epekedek, aki egyértelműen túl sokat iszik. Nem a zsánerem. Még ha nem volna barátnője, de egyértelmű, hogy van.

A belső hőmérsékletem újra normális lett, felemeltem az állam, és fagyosan ránéztem.

– Csak maradjatok csendben – mondtam a lehető legjegesebb hangon. – Néhányunknak dolgunk van délelőtt tíz előtt. – Ezzel sarkon fordultam, és szorosan összehúzva a köntösömet visszamentem a lakásomba.

---

[1]sous chef = konyhafőnök-helyettes, főszakácshelyettes