15.-16. Fejezet

 

Katie McCoy–Play me

 

 

15. fejezet

ELLA

 

 

Fordította: Suzy

 

Kölcsön kellett volna kérnem néhány ruhát Ninától, gondoltam, ahogy az egyszínű szekrényemet bámultam. Persze még mindig a feketét volta legjobb viselni, ha nem akartál minden reggel a ruhák összeállításán gondolkodni, és ha tényleg nem akartad azt, hogy bárki arra fókuszáljon, hogy mit viselsz (valami, amire a klasszikus zenében bátorítottak). És ez a filozófia jól szolgált engem a középiskola óta, amikor az eltűnés több volt személyes választásnál; túlélési technika volt.

De most nem akartam eltűnni. Azt akartam, hogy Jake rám nézzem, lásson engem. És elkezdtem újragondolni az elmúlt tíz évem vásárlási preferenciáit.

Nemcsak, hogy minden fekete volt a szekrényemben, hanem terjedelmesebb is volt és áramló, egy divatosabb módja annak, hogy formátlan és nemtelen. Volt valami rettenetesen ironikus a mostani helyzetemben – egy akasztónyi egyszerű fekete ruha előtt álltam, miközben élénkpiros csipkemelltartót és bugyit viseltem combig érő harisnyával és harisnyakötővel. Miért nincs olyan ruhám, ami olyan szexi, mint amit alatta viselek? Eszembe jutott a piros ruha, aminek a megvételéért Nina gyakorlatilag könyörgött a múlt héten. Akkor el sem tudtam volna képzelni olyan helyzetet, ahol viselhettem volna olyat, mint az volt. De most, azt kívántam, bár lenne egy szekrényem tele olyan ruhákkal– egyik szexibb, mint a másik. Ki akartam ugratni Jake-et a zoknijából, de az arzenálommal szerencsés lehetek, ha kiköthetem a cipőfűzőit a szexepilem erejével.

Kivettem a kedvenc fekete ruhámat – mint mindegyik, a térdem alá ért és könyökig érő ujjai voltak, de ez egy kissé lazább volt az elején, ami kiszámíthatatlanná tette, amikor előrehajoltam. Általában egy fekete felsőt viseltem alatta, de ma este nem. Felvettem az egyik kendőmet is – persze feketét –, és rögtönzött övként használtam, kissé közelebb húzva a testemhez a ruhát és megmutatva, hogy igen, volt ott nekem derekam. Az egyetlen magassarkúm, fekete törpesarkú, valószínűleg nem indítja be senki libidóját, de sokkal jobb volt, mint a lapostalpú vagy a bakancs, amit általában viseltem.

Megnéztem magam a tükörben. Úgy láttam… oké, szerintem. A ruha dekoltázsa nem volt olyan merész, mint emlékeztem, de aztán előrehajoltam és megpillantottam a piros csipkét. Így jó volt. Egy pillanatig úgy gondoltam, hogy szabadon hagyom a hajamat, de úgy tűnt, hogy ijedtnek látszom tőle – a nagy szemeim kisandítottak a kócos haj mögül. Így a szokásos kontyba formáztam a testvérem vad fürtjeit kívánva és a magabiztosságát, hogy úgy viseljem.

Aztán egy késztetésre az ékszeres dobozomhoz mentem– többnyire sima ezüst karikák és karkötők – és előástam a kristályosdobozt, amit anyám adott nekem évekkel ezelőtt. Kivettem egyet, egy fényes, vibráló vöröset, szinte illett a fehérneműmhöz és felfűztem az egyik sima ezüstláncomra. Csillogott, amikor felvettem, a hosszú, vékony kristály a torkomnál volt, akár egy lefelé mutató nyíl. Lefelé, ahol tényleg volt valami csábító. Ez nem volt sok, de több volt a semminél. Legalább volt valami szín. Valami fényes.

De amikor megint belenéztem a tükörbe, a lány, aki visszanézett, még mindig úgy nézett ki, mint aki temetésre megy, nem randira. Le kellene mondanom, gondoltam. Lemondani, és venni magamnak egy piros ruhát. Vagy lemondani, és csak bebújni az ágyamba az életem hátralévő részére, mert mit is csinálok? Soha senki nem nevezné Ella Thomast szexinek. Ez nevetséges volt!

Éreztem a torkomban, hogy pánikroham készülődik,és leültem a zongorazsámolyomra, hosszú, mély lélegzeteket vettem. Gondoltam, ez így jó volt. Ez csak egy randi. Ezelőtt is voltál már randizni. De egyik sem olyan srác volt, akinek le akartam tépni a ruháit, aztán a sajátomat, és a vízszintes meztelen mambót járni. Jake-re gondoltam, a borostás, nyúzott, gödröcskés arcára és az istenek véste mellkasára, és tudtam, hogy sosem voltam még ilyen randin.

De mielőtt még a pániknak esélye lett volna újra felbukkanni, kopogtak az ajtón.

Kinyitva egy frissen borotvált Jake-et találtam, szépen vasalt gombos inget viselt és egy extrém jól illeszkedő farmert. A szívem Timpani dobként vert. Bumm. Bumm. Bumm. Szent tehén, jóképű volt!Összefutott a nyál a számban a látványra, ahogy ott állt, és azon tűnődtem, hogy az egész „menjünk el” dolog tényleg szükséges-e.

– Hűha – mondtam, mielőtt megállíthattam volna magam. Az arcom rögtön felforrósodott, de ő csak vigyorgott és a tökéletes gödröcskéje elmélyült.

– Neked is hűha – mondta nekem, és nem hittem volna neki, de a kifejezés az arcán – a szemei elsötétülése, a forróság a tekintetében és hogy gyakorlatilag megnyalta az ajkait, ahogy rám nézett – a számban tartotta a kétkedő nyelvemet. Ha bejöttek neki a formátlan fekete ruhák és a nő, aki viselte őket, én nem fogok vitatkozni.

– Ahogy mondtam. – Kinyúlt, hogy a ruhám ujjával játsszon. – Szexi Ella nővér.

Nem tehettem róla, nevettem.

Jake felajánlotta nekem a karját. – Készen állsz a randevúra?

Ó, igen!

 

Egy parkolóba vitt. Nos, nem akármilyen parkolóba. Egy parkolóba, ami tele volt büfékocsival.

– Mivel tudom, hogy nem vagy nagy ínyenc, úgy gondoltam, kipróbálhatnánk egy csomó különböző dolgot. Hogy kitaláld, milyen dolgokat szeretsz – mondta, a kezem még mindig a karjába volt fűzve. Nem akartam megmozdulni, és nála sem volt semmi jele, hogy ezt akarná tőlem, így hagytam, hogy a körben álló kocsikhoz vezessen, a fűszerek és a hús és a cukor és a sok dolog illata, amit nem tudtam azonosítani, szinte letaglózott engem. Néhány héttel ezelőtt, ha valaki meghívott volna, hogy kipróbáljak egy csomó ételt büfékocsikból, nagyon gyorsan találtam volna kifogást, és hazamentem volna a csirkés tésztalevesemhez.

De mintha a szüleim házában lettem volna, szembekerülve a kínai kajával, ami sosem érdekelt igazán, hirtelen farkaséhes lettem.

Jake-re mosolyogtam – amit ő viszonzott.

– Oké – mondtam neki. – Mi az első?

 

A piknikező területre vezetett, kicsit távolabb a főbb gyalogos területtől egy nagy fa másik oldalán, és meglepődve láttam, hogy már ki volt terítve egy pléd egy már kibontott borral és két borospohár egyensúlyozott egyrögtönzött miniasztalon. Egy tini, nem több tizenhatnál, ott állt türelmesen várakozva.

– Ella. – Kezdte Jake a bemutatást. – Ő itt Michael. Michael, ő itt Ella.

– Szia, Michael – ráztam meg a kezét.

– Üdv – mondta, kissé csoszogva a lábaival, ahogy a legtöbb tinifiú szokta, amikor olyan felnőttel kerül szembe, akit nem igazán ismer.

– Michael lesz San Francisco következő nagy séfje – mondta Jake. – Persze, csak utánam. – Játékosan oldalba bökte a tinit.

– Jaj, már – rúgott a talajba Michael.

– Tudod a főzés első szabályát– emlékeztette Jake.

– Takaríts magad után? – kotyogtam, emlékezve arra, mit mondott Jake a konyhájában.

– Emlékszel?– Jake meglepettnek tűnt, de elégedett volt. – Oké, akkor a főzés második szabályára?

De Michael csak vállat vont, még mindig a teniszcipős lábait nézte.

– Amikor valaki azt mondja, nagyszerű leszel, higgy neki. – Jake megszorította a gyerek vállát. – Rendben, már eléggé zavarba hoztalak. Kihoznád nekünk az első fogást?

– Aha. – Michael bólintott és elindult, mielőtt még több dicsérettel halmozták volna el.

Letelepedtünk a plédre, és Jake kitöltötte a bort, átadva nekem az egyik poharat. Ittam egy kis kortyot, eszembe jutott, mi történik velem, ha túl sokat iszom túl gyorsan. Bár, eléggé biztos voltam abban, hogy nem bánná, ha megismételnénk a múltkori eseményeket. Különösen, ha kevesebb esély volt arra, hogy ugyanaz a megszakítás megismétlődjön.

– Szóval – nem tudtam megállni a kérdést –, sok tinipártfogoltat ismersz?– Arra gondoltam, milyen bátorítóan viselkedett Jeremiah-val, nyilvánvaló, hogy ez a srác értett a gyerekekhez.

– Csak néhányat. – Jake rám kacsintott. – Néha önkénteskedem a helyi középiskolában. Főzőleckék, ilyesmik. Úgy tűnik, sok gyerek élvezi; néhányuk úgy gondolja, hogy lányos dolog, így meg sem akarja próbálni. Sok rábeszélésre volt szükség, hogy Michael beismerje, hogy szeret enni. – Rám mosolyogott a pohár pereme felett. – Mint valaki más is, akit ismerek.

Elpirultam, de nem szóltam.

Jake ivott egy kortyot. – De ő született tehetség. Nagyon, nagyon tehetséges. Szeretném, ha nyáron az étteremben gyakornokoskodna, de még mindig ellenáll.

– Mégis itt van, és segít neked – jegyeztem meg.

– Hát, igen. – Jake egy kicsit zavartnak tűnt. – Az osztályában egy csomó lány belém van zúgva. Nagyon sok elismerést kap a lányoktól, amikor ilyen dolgokat csinál… és ha egyikük meglátná ma este…– Jake füttyentett. – Hát, akkor sok jót jósolnék neki holnapra a suliban.

Elmosolyodtam, és elképzeltem egy egész teremnyi lányt ájuldozni, miközben Jake a tortasütést tanította nekik. – Szóval, segítesz a diákjaimnak megtanulni a brownie-készítést, gimiseket tanítasz főzni, és randioktató is vagy? Van még valami, amit nem csinálsz?

– Nem tudok zongorázni– mondta, és hozzákoccintotta a poharát az enyémhez.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Michael visszatért, a kezei tele voltak kis ételes kosarakkal.

– Első kör – mondta Jake, elvette őket Michael kezéből, és az asztalra tette.

– Első kör? – kérdeztem az előttünk lévő ételekre nézve. – Hány kör lesz összesen?

– Annyi, amennyit kibírsz – mondta Jake vigyorogva. – Azt mondtad, nem vagy igazán ételrajongó, de fogadok, hogy találunk itt valamit, ami tetszik. Valamit, ami, ki merem mondani, örömet okoz neked.

Nem kételkedtem, hogy sikerülni fog neki, de ebben a pillanatban az örömnek, amire gondoltam, semmi köze sem volt az ételhez.

 

Mindent kipróbáltam. Sushit, kimchit, falafelt, bahn mit, tacót, pirogot, gombócokat, samosát, és desszertnek Jake ragaszkodott a juharvajas sodóhoz. Habár azt hittem, alig tudok enni még egy falatot, a gazdag illat elcsábított, és végül gyakorlatilag megettem az egészet.

– Szóval… – Jake hátradőlt, számba vette az elfogyasztott ételt. – Úgy tűnik, a győztes a falafel, a samosa és persze a sodó.

Lenéztem a kezemben lévő üres sodóspohárra, túlságosan tele ahhoz, hogy zavarban legyek. Soha életemben nem élveztem ennyire az evést. Jake egy mini kulináris leckét adott nekem minden étel mellé, elmesélte a történelmét és az elkészítésének különféle módszereit. Alkalmanként annyira elterelte a figyelmemet az, amit mondott, hogy nem is igazán figyeltem arra, hogy mit eszem, csak hogy milyen az íze. És Jake minden egyes kipróbált tétel után egy sor kérdést tett fel arról, mi tetszett vagy mi nem tetszett benne. Milyen volt a textúrája? Az íze? A tálalás? A fűszerek kombinációja? Éreztem-e a gyömbért? Mi a helyzet a paprikával? Újfajta figyelemmel kezdtem el enni, minden falatnál az ízeket kerestem. Ez majdnem olyan lett, mint egy kaland.

Michael visszatért néhányszor, hogy segítsen letakarítani az asztalt vagy új ételt hozott nekünk, de legtöbbször egyedül voltunk, a nagy fa, ami mellett ültünk gyakorlatilag elrejtett minket a tömeg elől. Soha nem képzeltem volna, hogy kimozdulni a városba ilyen intim érzés lehet.

– Köszönöm – mondtam Jake-nek, miután letakarítottuk a miniasztalt. – Ez igazán kedves volt.

– Örülök, hogy tetszett – mondta. – Mindig mókás látni, ahogy az emberek felfedezik a dolgokat, amiket élveznek.

– Nagyszerű tanár voltál – mondtam, és előrehajoltam az utolsó korty boromért. Nem voltam részeg, de nagyon melegnek és boldognak éreztem magam. Megérintettem a kristály láncomat, ami nehéznek érződött a nyakamon és láttam, hogy Jake szemei automatikusan odaszegeződtek, ahol lógott. Amikor kitágultak a szemei, rájöttem, hogy a ruhám nyakkivágása velem együtt hajolt előre, így első sorból láthatta a piros melltartómat.

– Szóval – mondta, a szemei gyorsan visszatértek az arcomra, bár hallottam egy enyhe feszültséget a hangjában. – Mi következik?

A bor és az ő reakciója felbátorított, így még előrébb hajoltam. – Miért nem megyünk vissza a lakásomba, hogy megmutassak neked valami mást, amit én élvezek?

Katie McCoy–Play me

 

 

16. fejezet

ELLA

 

 

Fordította: Suzy

 

A kezem remegett, ahogy próbáltam beilleszteni a kulcsot a zárba.Mi volt ezekkel az ajtókkal? A pimaszságom kezdett elmúlni, minél közelebb értünk a lakáshoz. Nem arról volt szó, hogy nem akartam letépni Jake ruháit és felfalni, mint egy fagyasztott sodót, de a bizonytalanságom minden lépésnél elkezdte felváltani a magabiztosságot, amit a pléden vele ülve kezdtem érezni. Talán könnyebb volt mókásnak és flörtölősnek lenni nyilvános helyen, de most, hogy egyedül voltunk…

Egyik múltbéli barátom se használta a „szexi” vagy „dögös” szavakat, hogy leírjon engem. Ha valami, akkor „kedves” voltam vagy „aranyos”. Nyilvánvalóan nem olyan voltam, aki után vágyakoznak. És mi van, ha a lényegre térveolyan unalmas vagyok az ágyban, mint amilyennek az exeimet találtam. Tudtam, hogy részben én is felelős vagyok az unalmas szexuális életemért – de mi van, ha az egész az én hibám?

Bár ez nem igazán számított, ha még a lakásom bejárati ajtaját se tudtam kinyitni. Azt hittem, addig kell itt kint ülnünk, míg Jake meg nem unja, hazamegy, és itt hagy engem elsorvadni a kulcsokhoz való hozzá nem értésem miatt.

Ehelyett meleg keze megfogta az enyémet, és gyengéden elvette tőlem a kulcsokat. Túl ideges voltam, hogy hátranézzek rá, ahogy simán és gyorsan becsúsztatta a kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót. Visszaadta a kulcsokat, és a fülembe súgott.

– Én nem sietek.

Egyszerre éreztem a borzongást a nyakamon lévő meleg lehelete miatt és a megkönnyebbülést, tudva, hogy nem várta tőlem az egyik olyan hollywoodi, tépd-le-a-ruhámat-és-szexeljünk-az-ajtónak-dőlve helyzetet. Bár, amikor végre ránéztem és megláttam a csillogást a szemeiben, elkezdtem átgondolni a korábbi vonakodásomat az ajtónak-dőlős szexszel szemben. Ő kétségtelenül lenyűgöző volt, de a bizonytalanság még ott lebegett– egy olyan srác, mint ő, aki csupa szex és étel és finomság, mit lát bennem az unalmas ruháimmal és a klasszikus zene iránti megszállottsággal? Csak csalódást okoztam magamnak?

Követett a lakásba, és hálás voltam, hogy nem csináltam nagy rendetlenséget, amikor néhány órája felöltöztem, bár talánprovokatívan szétszórva kellett volna hagynom néhány fehérneműmet. Nem, gondoltam magamban, ő nem siet. Te nem sietsz. Lassíts. Jó vagy a lassításban.

– Szóval itt van. – Jake a szoba közepére ment, hogy szembenézzen a behemóttal, ami a zongorám volt. – A nemezisem.

– A nemezised?

– A szörny, ami felébreszt reggel– magyarázta, de egyértelmű volt, hogy ugratott. – Bár azt hiszem, hálával tartozom neki. Végül is…– felnézett rám, a szemeiben tűz égett. – Elsősorban ő hozott le engem ide.

– Hát, igen. – Nem igazán tudtam, mit mondjak, bár a testem azt sikoltotta, ne az élettelen hangszerrel vacakoljak, hanem mutassam meg Jake-nek, milyen zenét tudnánk együtt játszani. De persze a logikám legyőzte az agyamat, mint mindig. – Nagyra értékeli, hogy ilyen megértő vagy.

– Van a zongorádnak neve?– kérdezte Jake, ahogy leült a zsámolyra és a billentyűket vizsgálta.

– Neve?

– Tudod, néhány ember elnevezi a kocsiját, vagy az elektronikai eszközeiket vagy… – rám kacsintott. – Más, még személyesebb hangszereiket.

Elpirultam.

– Nem mintha én így tettem volna – tisztázta gyorsan vigyorogva.

Megköszörültem a torkomat, próbáltam nem a névtelen testrészre gondolni, amire utalt, és arra, mennyire élveztem, ahogy a hasamnak nyomódott, keményen és forrón, amikor a múlt este csókolóztunk.

– Szóval, nincs neve a zongorának? – kérdezte Jake, és megráztam a fejem.

– Nincs neve – mondtam.

– Mire gyakorolsz minden délelőtt? – kérdezte, a figyelme ismét a billentyűkre terelődött. Lenyomott egyet, a hang szépen visszhangzott a lakás tökéletes akusztikájában.

– Egy versenyre. – Leültem mellé a zsámolyra. – A győztes mentorálást kap a város egyik legjobb klasszikus zongoristájától. És pénzt– tettem hozzá, bár mindig ez volt az utolsó dolog, amire gondoltam, amikor a verseny szóba került.

Jake füttyentett. – Véleményem szerint egy jó mentorálás többet ér a pénznél. Patricia, a Grassfed korábbi főszakácsa volt a mentorom a szakácsiskolában. Nélküle soha nem jutottam volna el oda, ahol most vagyok.

Bólogattam. – Általában ezek a mentorálások pozícióhoz vezetnek a Szimfonikusokhoz, vagy néha a lehetőséghez a rangosabb környezetben tanításhoz. – Lenéztem a billentyűkre, nemrég tisztítottam és políroztam őket. – Bár utálnám, ha nem lenne időm Jeremiah-ra és a többi tanítványomra. Szinte szórakoztatóbb újoncokat tanítani, mint haladó diákokat.

– Tudom, hogy érted – Jake lenyomott még pár billentyűt. – A főzőprogram a suliban az olyan gyerekekkel, mint Michael, sokkal szórakoztatóbb, mint a szakácsiskolában végzettek oktatása. Különösen azoknak, akik olyanok, mint én – akik már készen állnak átvenni az éttermet. – Oldalról vigyorgott rám.– Nem tudom biztosan, Patricia hogyan birkózott meg a hozzáállásommal az első néhány hónapban. Kétségtelen, hogy hatalmas púp voltam a hátán.

– Hát, biztosan elég jó érzed magad most, hogy elérted a célod – mondtam a sok cikkre gondolva, amit Jake-ről és az étteremről olvastam, hogy mind megjegyezte, milyen fiatal, hogy ő San Francisco kulináris világának Feltörekvő Csillaga.

De ő csak vállat vont. – Egy nap majd akarok egy saját helyet – mondta. – Olyat, ami a sajátom, amit teljesen én irányítok.

– Most nem te irányítasz?

Megrázta a fejét. – Még mindig Patricia receptjei alapján főzök. A tulajdonos nem bízik abban, hogy az emberek még mindig eljönnének, ha kipróbálnánk valami újat.

Éreztem a frusztrációját.

– Aztán meg, ha a kísérleteim olyan jól sikerülnek, mint a leves, amit neked kínáltam a múltkor, akkor szerintem a tulajdonos félelmei jogosak.

– Én soha nem akartam, csak… – dadogtam, szörnyen éreztem magam, de Jake az arcomra tette a kezét.

– Viccelek – mondta kedvesen, a tenyere meleg volt az arcomon. Éreztem a bőrkeményedéseket is, de nem bántam. Igazából, azt hiszem, tetszettek, kemények és valóságosak voltak a bőrömön. – Emellett, igazad volt. – A kezeit visszatette a zongorára, én pedig utáltam az érintése elvesztését. – A leves túl bonyolult volt. Mi szakácsok néha elfelejtjük, hogy milyen jók tudnak lenni az egyszerű dolgok. Mindig olyan dolgokon akarunk javítani, amiket nem szükséges megjavítani.

– Néha én is így érzek a zenével kapcsolatban – mondtam. – Mindig mindenki fel akarja jazzesíteni a klasszikus zenét– még modernebbé és még izgalmasabbá tenni–, amikor értékelniük kellene a hangjegyekben lévő ügyességet és szépséget. Számomra elég meghallgatni egy igazán tehetséges embert Mozart egyik művét játszani ahhoz, hogy sírjak. Nincs szükség harangokra vagy csengőkre, hogy különlegessé tegye.

Jake felém billentette a fejét. – Tudod, igazából sosem hallgattam sok klasszikus zenét.

– Mit szeretsz hallgatni?

– Őszintén?

– Őszintén.

– A Főnököt– mondta félvigyorral. – Tudod…

– Bruce Springsteent– fejeztem be, és rámosolyogtam. – Csak azért, mert kedvelem a klasszikus zenét, még nem jelenti azt, hogy nem értékelek más zenei műfajokat. Tetszik a „ThunderRoad”.

– Ő volt anyám kedvence – mondta halkan, de látszólag sokkal inkább magának mondta, mint nekem, így nem erőltettem a témát.

Ehelyett megfordultam a zongorazsámolyon a billentyűkkel szembe, és elkezdtem a „ThunderRoad” nyitó taktusait. Habár jobban kedveltem a klasszikust, attól még ismertem pár más számot is. Jake szemei kitágultak, és felnevetett.

– Ez lenyűgöző.

Lecsúszott a zsámolyról, és mögém állt. Éreztem őt, a vállaim fölött figyelte az ujjaimat a billentyűkön, ahogy eljátszottam a „ThunderRoad” többi részét. Amikor befejeztem, megtapsolt. A bírák udvarias tapsán kívül a múltkori versenyen, hosszú ideje nem hallottam, hogy valaki megtapsolt volna. Általában csak csend szokott lenni, és aztán Mark elkezdi felsorolni az összes dolgot, amit elrontottam. Habár most is elrontottam néhányszor, Jake nem bánta vagy nem érdekelte. Meglepett, mennyire boldoggá tett a tapsolása.

A kezeit a vállaimra tette.

– Eljátszanád nekem a kedvenc klasszikus darabodat?

Egy pillanatra megfagytam. Persze, hogy el tudnám, de egyik randipartnerem sem mutatott érdeklődést a játékom iránt, természetesen Markot kivéve– de egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy megtehetem az ő figyelme nélkül is.

Jake elvette a kezeit. – Bocs, ha nem akarod…

– Nem. – Vettem egy nagy levegőt. – Akarom.

És aztán elkezdtem játszani a kedvenc darabomat, Chopin„e-moll zongoraversenyét”. Lejátszottam ez első néhány ütemet, aztán megéreztem Jake ujjait a hajamban, és a játékom megbicsaklott.

– Bocs – mondta. – Csak azon tűnődtem, miért hordod mindig feltűzve a hajadat?

Abbahagytam a játékot, és a mindig meglévő kontyra tettem a kezem.

– Csak könnyebb így megcsinálni. – Hátranéztem rá.

– Nem bánnád, ha leengedném?

Nem emlékeztem arra, mikor nyúlt utoljára bárki is a hajamhoz, de az ujjai olyan jól érezték magukat a tarkómon, hogy bólintottam. Óvatosan és szakszerűen, Jake kivette a hullámcsatokat, és a zongora felületére helyezte őket. A hajam súlyosan hullott a vállaimra.

– Így jobb– mondta Jake, az ujjai becsúsztak a nehéz tincsek közé.

Ahogy az ő kezei elkezdtek a hajammal játszani, az enyémek megint elkezdték Chopin zongoraversenyét. Ezúttal lehunytam a szememet, és a zenére fókuszáltam, a billentyűk érzésére az ujjaim alatt és Jake kezeinek érzetére a hajamban. Amikor befejeztem, úgy éreztem, jobban játszottam, mint valaha életemben.

Visszafordultam Jake felé, a hajam a markában maradt, és ő leült mellém a zsámolyra.

– Lenyűgöző volt – mondta.

Aztán gondolkodás nélkül, anélkül, hogy megkérdőjeleztem volna magam, megragadtam az ingét, és a száját az enyémhez húztam.