33.-34. Fejezet

 

33. fejezet

ELLA

 

 

Fordította: Maya

 

A színházban csend volt, amikor a zongorához mentem. Tudtam, hogy Jake odakint van, és figyel, és ennek a tudatától nem remegett meg a lábam. Ahogy helyet foglaltam, hallottam, hogy a zenekar zúgását, a hangszereket felemelve, a karmesterre várva, hogy elkezdje.

Abban a pillanatban azonban, ahogy az ujjaim a billentyűkhöz értek, eltűntek.

Mindenki eltűnt. Csak én voltam és a zene. És Jake. Egyedül voltunk a lakásomban, az ujjai a hajamban.

Ismertem a dalt, ismertem a dallamot, de még sosem játszottam így. Mindent, amim volt, mindent, amit éreztem, beleadtam a zenébe. Minden hang tökéletes volt. Minden egyes hangjegy a részem volt. Az a részem, amit végre készen álltam megosztani.

Ahogy közeledtem a darab végéhez, a terem többi része, a zenekar, a közönség visszatért hozzám, a fülemet megtöltötte a szimfónia gyönyörű hangja – a kürtök és a vonósok –, egy egész színpadnyi ember játszott mellettem. Tökéletesen játszottak. Ahogyan annak lennie kellett.

Amikor befejeztem, az utolsó hangok csak egy pillanatig keringtek a levegőben, a csendben, mielőtt a közönség tapsban tört ki. Olyan lökést éreztem, amilyet még sosem – az egész testem zsongott a pillanat izgalmától és büszkeségétől. Megcsináltam.

Felálltam, a ruhám csillogott a fények alatt, a színpad elejére sétáltam, és meghajoltam.

– Ez FANTASZTIKUS volt! – ujjongott Nina, amikor lejöttem a színpadról. – Szent tehén, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen jól tudsz játszani! – Felkapott, és megpörgetett. – Hogy érzed magad?

Nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról.

– Remekül érzem magam – mondtam neki, mert így volt. Soha nem éreztem magam jól egy előadás után. Általában minden olyan homályos volt, mint egy álom, amiből felébredtem, de nem tudtam visszaemlékezni rá. Ezúttal minden egyes hang által kiváltott érzésre emlékeztem. És tudtam, hogy elképesztő voltam. Még ha nem is nyertem – bár nagyon reméltem, hogy nyerni fogok –, tudtam, hogy legyőztem valamit magamban. Úgy éreztem, hogy meg tudok küzdeni a világgal. Vagy legalábbis a klasszikus zene világával. És mindezt Jake-nek köszönhettem. Jake-nek és a csirkehúslevesnek.

Még a sztoikus Mark is meglepettnek tűnt, amikor odajött.

– Jól csináltad – mondta higgadtan. – Nagyon jól.

– Köszönöm – mondtam neki, és büszkeséggel töltött el. Bár egy részem tudta, hogy az ő elismerése nem minden, mégis jó érzés volt tudni, hogy elég jól csináltam ahhoz, hogy kiérdemeljem a dicséretét. De a figyelmem gyorsan máshová terelődött. Jake-re. Meg kellett találnom őt, és meg kellett köszönnöm neki. Itt maradt? Megnézte az előadást? Felkaptam a holmimat, és elindultam a kijárat felé,

Nina a sarkamban volt.

– Hová mész? – Futott, hogy utolérjen. – Mi ez a nagy sietség?

– Jake-hez – mondtam neki. – Itt van. Ő hozta a levest.

– Eljött? – Nina gyakorlatilag elájult, és én pontosan tudtam, mit érez.

A bensőm szaltókat vetett – de jót, nem ideges, pánikszerű szaltókat. Látni akartam őt. Bocsánatot akartam kérni. A karjaiba vetni magam. Hogy soha, de soha ne engedjem el.

– Ez annyira romantikus – sóhajtott fel mögöttem Nina.

De mire az előcsarnokba értem, ő már elment. A szüleim azonban már vártak rám, az arcuk ragyogott a büszkeségtől, a karjuk tele volt rózsákkal.

– Hihetetlen voltál!– Apa megölelt, és átnyújtotta a virágokat. – Nem is tudtam, hogy így tudsz játszani.

– Annyira büszke vagyok! – Anyukám szemei nedvesek voltak a könnyektől.

– Minden olyan tökéletesen összeállt.

Próbáltam nem Jake után kutatni, de biztos rosszul sikerült, mert anyám megszorította a kezemet.

– Nem maradhatott – mondta, és a karomban lévő virágok felé biccentett. – Azok tőle vannak.

Az illatos virágokba temettem az orromat, próbáltam elrejteni a csalódottságomat. Miért jött el idáig, miért hozta nekem a levest, és miért nem maradt?

– El!– Nina az arcomba tolta a telefonját. – Ezt nézd meg!

Megnéztem a cikket, amit mutatott. Jake képe volt rajta, és a főcím: A Grassfed új séfje felveszi a versenyt a nagyközönséggel. Átfutottam a szöveget, és egy hétig tartó vadonatúj menükről olvastam, amit „Kóstoló a közvélemény bíróságán” néven emlegettek.

– Végre megmutathatja, mit tud – suttogtam. Ránéztem a dátumra. – Jövő héten kezdődik – döbbentem rá, és a dolgok végre a helyükre kerültek.

– Valószínűleg őrülten elfoglalt – mutatott rá Nina. – Biztos vagyok benne, hogy maradt volna, ha tud.

Tudtam, hogy igaza van. Sokat jelentett nekem, hogy egyáltalán el tudott jönni – nem volt kétségem afelől, hogy hihetetlenül keményen dolgozott, hogy felkészüljön az eseményre. Idegesen, de reménykedve rágtam az ajkam sarkát. Valami elképesztő dolgot tett értem. Valamit, ami azt sugallta, hogy nem mondott le rólam. Rólunk. És ezt a gesztust meg kellett hálálnom. Viszonozni akartam. De hogyan? Hogyan tudnám megmutatni neki, hogy én is akarom őt?

– Nina – fordultam a húgomhoz. – El kell mennünk vásárolni.

Órákkal később, bevásárlószatyrokkal felpakolva, fáradtan és feldobódva manővereztem be a lakásomba. Most már minden szükséges kellékkel fel voltam szerelkezve, hogy feldíszítsem a Jake-nek tett gesztusomat – ékszerekkel, sminkkel (beleértve az igazán vörös rúzst, hogy passzoljon az igazán vörös ruhámhoz), az első pár szexi, dugj meg cipőmmel, és persze egy vadonatúj fehérneművel. Már hónapok óta szemeztem ezzel a különleges együttessel, de nem tudtam kitalálni egy ürügyet sem, hogy megvegyem. Rendkívül drága és totálisan nem praktikus, még a magamfajtának sem, aki még mindig harisnyatartót és combfixet hordott, tucatszor elsétáltam előle. De ma éppen erre volt szükségem. Csak elképzelni tudtam Jake arcát, amikor végre meglátja. Már attól, hogy elképzeltem ezt az arckifejezést, ahogy a tekintete felforrósodott és vadállatiassá vált, hihetetlenül nedves lettem. Kivettem a fehérneműt, végigsimítottam a testemen, elképzelve, ahogy Jake keze ott van a derekamon, a melleimen és a fenekemen. Megborzongtam, egyedül a lakásomban, és hiányzott, ahogy megcsókolt. Túl régen voltam már vele. Túl régen volt bennem.

Hetekkel ezelőtt még úgy jellemeztem volna magam, mint aki nem olyan jó, vagy akár nem érdekelte annyira a szex. Ma viszont ki voltam rá éhezve. Az egész testem égett Jake után.

De arra – és a fehérneműre – később kellett sort kerítenünk. A tervem számos más aspektusát is meg kellett még valósítanom. Vonakodva eltettem a fehérneműt, és megfogtam a telefonomat. A friss kontaktok között lapoztam, és megtaláltam a keresett számot.

Csak néhányszor csörgött, mielőtt Dakota felvette volna.

– Ella vagyok – mondtam neki. – És szükségem van a segítségedre.

 

34. fejezet

JAKE

 

 

Fordította: Maya

 

Soha életemben nem voltam még ennyire ideges. Minden készen állt, az új étlapok a felszolgálóknál voltak, a konyhai személyzet felkészült, már csak annyi volt hátra, hogy mindent elkészítsenek. És csodálatosat csinálni.

– Szent szar – motyogtam magamban, miközben az irodámban járkáltam. Az étterem húsz perc múlva nyitott, és Marilyn már visszajött, hogy elmondja, hogy egész háztömbnyi sor állt. Semmi nyomás, ugye? Egy dolog volt hypolni, és egy másik dolog megfelelni neki. És mindez az én vállamat nyomta. Az ötletem, a receptjeim, a lehetséges temetésem.

Szükségem volt egy italra. Még ha egy ideje már nem is mondtam volna le a piáról (főleg a tequiláról), soha, de soha nem ittam munka közben. De még soha nem voltam ennyire nyugtalan. Azóta nem, hogy majdnem öt évvel ezelőtt ledolgoztam az első estémet az első étteremben. És soha nem volt ilyen rossz. Emlékeztem, hogy Ella hogyan beszélt a pánikrohamairól, és kezdtem elég jól megérteni, milyen érzés.

Aztán Ella előadására gondoltam. Arra, ahogyan emelt fővel lépett a színpadra, és vele kapcsolatban minden magabiztosságot és nyugalmat sugárzott magából. A reflektorfényben csillogó ruhája a testéhez simult, kiemelve a domborulatait. Le voltam nyűgözve, képtelen voltam félrenézni. Aztán elkezdett játszani. Hirtelen újra a lakásában voltam, ujjaim a hajába tévedtek, ahogy a zenén keresztül kitárulkozott. A mögötte álló zenekar úgy játszott, mintha csak rá vártak volna. A színházterem tele volt emberekkel, a zenétől, amely betöltötte a termet, mégis olyan volt, mintha Ella és én teljesen egyedül lennénk.

Éreztem, hogy ellazulok. Nyugalom lett úrrá rajtam. Ha Ella le tudta győzni a félelmeit, fel tudott állni arra a színpadra, és így tudott játszani, akkor én is túl tudom élni ezt az estét. Mindig is ezt akartam csinálni. Itt volt az ideje, hogy megmutassam San Franciscóban, hogy pontosan mire vagyok képes.

Vettem egy mély lélegzetet, megigazítottam a kötényemet, és bementem a konyhába, hogy elkészítsem a rendeléseket, és hogy taroljak.

A megnyitó estéje jól ment. Nagyon jól. A konyhában fantasztikus volt az energia – mindenki jól érezte magát, valószínűleg az a tény is befolyásolta, hogy a felszolgálók folyton visszajöttek a konyhába, hogy elmondják nekünk, hogy a vendégek mennyire el voltak ragadtatva az ételektől.

Próbáltam higgadt maradni. Nem engedhettem meg, hogy beképzelt legyek – még korán volt egy hosszú hét első estéje –, de ahogy telt az este, egyre és egyre nehezebbnek találtam megtartani magamnak a nagy, buta vigyort.

– Egy órát kell várni. – Marilyn beszáguldott a konyhába. – És égtek a telefonvonalak, hogy asztalt foglaljanak a hét hátralévő részére. Az emberek közvetlenül az asztalukról tweetelnek és instagramoznak. A közösségi média fiókjaink felrobbantak! – Az arca határozottan kipirult, egy jellegzetes, nem Marilyn-féle módon. Nem sok minden izgatta fel, se rossz, se jó, de átkozottul boldognak tűnt.

Az én állomásom felé vette az irányt, ahol éppen egy újabb tányér sajtos makarónit készítettem – az egyik legkeresettebb ételt az étlapon, természetesen a tyúkhúsleves után.

– Amikor azt javasoltad, hogy térjünk vissza az alapokhoz, nem gondoltam, hogy ilyen alapokra gondolsz.– Előrehajolt, és hosszan beleszagolt a tűzhelyen fortyogó sajtba. – Mmm – sóhajtott fel elismerően. – Ez a gyerekkoromra emlékeztet.

Még szélesebben vigyorogtam. – Engem is – mondtam. – Ezek valójában anyukám receptjei.

– Tényleg? – Marilyn szemei kitágultak. – Szakács volt?

– Nem profi, de ő volt a legjobb, akit valaha ismertem. Fogtam az alapokat, hozzáadtam a saját frissítésemet – frissebb alapanyagokat, játékos párosításokat, néhány titkos hozzávalót –, és már kész is.

– Nos, úgy tűnik, sikerrel jártál.– Marilyn megveregette a hátamat. – Tudtam, hogy jó ötlet volt felvenni téged.

Elkaptam Dakota tekintetét a szoba másik végéből, és visszafojtottam a nevetést, amikor megforgatta a szemét.

– Nagyszerű munka, mindenki – szólt Marilyn a konyhába. – Ez lesz az új Grassfed kezdete. Gratulálok!

Mindenki tapsolt, és én büszkeségtől duzzadtam, nemcsak a konyhai személyzetem miatt, akik a belüket is kidolgozták, hogy a ma este olyan sikeres legyen, amilyenné vált, hanem anyám miatt is, akinek zseniális receptjei újabb esélyt kaptak arra, hogy egy egész városnyi embernek örömet szerezzenek.

De a boldogságomat elhomályosította a tudat, hogy nem csak ő nem élheti át ezt soha, de apám, az utolsó igazi kapcsolatom vele, sem látná ezt be. Annyira lefoglalta hétre való felkészülés, hogy még csak nem is szóltam neki, hogy ez megtörténik.

– Úgy tűnik, Marilyn végre magához tért – jött oda Dakota, és a kötényébe törölte a kezét. – Nem voltam benne biztos, hogy hagyja, hogy elkészítsd a saját menüdet, nemhogy idejöjjön, és az egész személyzet előtt gratuláljon neked.

– Egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy megnyissam a saját helyemet – mondtam neki, mire ő elvigyorodott.

– Elég nagy pillanat, mi?

– Igen, elmegy – cukkoltam.

– Ja, semmi izgalom – cukkolt vissza, de továbbra is vigyorgott rám.

– Mi az? – kezdett egy kicsit idegesíteni. – Mit csináltál?

– Semmit – mondta ártatlanul.

– Dakota... – figyelmeztettem.

Felemelte a kezeit. – Esküszöm. Nem csináltam semmit.– Ettől valahogy egyáltalán nem éreztem magam jobban.

Hirtelen az egyik felszolgáló jött be a konyhába.

– Séf!– Neki is gyanús mosoly ült ki az arcára.

– Néhány vendég meg akarja dicsérni a séfet.

Nem volt szokatlan, hogy a vendégek a séffel akartak beszélni, de őszintén szólva nem sokszor fordult elő, mióta átvettem Patricia helyét. De ma este láthatóan minden lehetséges volt.

– Oké.– Intettem egy másik szakácsnak, hogy vegye át az előkészületeket, és az ajtó felé indultam.

– Várj! – Dakota megragadta a karomat, és végignézett rajtam. Felsóhajtott.

– Miért kell mindig ilyen vacak pólókat hordanod?

– Miért érdekel téged? – kérdeztem, miközben az idegesség visszatért. – Mi folyik itt?

De nem válaszolt, helyette felnyúlt, hogy végigsimítsa a hajamat. Félresöpörtem a kezét.

– Dakota, mit nem mondasz el nekem?

Ahelyett, hogy válaszolt volna, megpördített, és kilökött az ajtón az étterembe.

A felszolgáló nem mondta meg, melyik asztalnál akarnak velem beszélni, de aztán megláttam őt, és minden kérdésem kirepült az ablakon.

Ella felállt, amikor közeledtem, és majdnem szívrohamot kaptam.

Vörös. Tetőtől talpig vörös. Vörös rúzs, vörös cipő és vörös ruha. És szent szar, micsoda ruha. Minden buja ívét körbeölelte, és éppen csak a térde fölött állt meg, így jól láttam a gyönyörű lábát. Sötét haját szabadon hagyta, tökéletes ajkai mosolyra görbültek.

– Szia – mondta, amikor az asztalához értem.

Nem tudtam, mit tegyek. Szerettem volna megragadni, elkenni azt a rúzst, összekócolni a haját, és megcsodálni a ruháját, ahogy összegyűrve hever a hálószobám padlóján, de egy nagyon nyilvános helyen voltunk, és rengeteg ember bámult minket. Beleértve Ella vacsorapartnerét is.

Későn vettem észre.

– Apa?

A szalvétát a kezében forgatva felállt.

– Jake.– Idegesnek tűnt.

– Én hívtam fel – magyarázta Ella.

– Örülök, hogy megtette – mondta apa, és az asztal felé mutatott. – Nagyon finomak voltak az ételeid.– Az asztalt üres tányérok borították. – Emlékeztettek...

– Anyáéra – fejeztem be helyette. – Ezek az ő receptjei.

– De a tiéd is – mosolygott rám. – Meg tudom mondani.

– Olyat akartam csinálni, amire büszke lenne.

– Az lenne.– Apának könnyek gyűltek a szemébe. – És én is büszke vagyok rád.

Hirtelen elöntöttek az érzelmek, és hálás voltam, hogy Ella elhozta apámat ma este. Ez egy csodálatos ajándék volt.

– Köszönöm, apa – mondtam neki, és közelebb éreztem magam hozzá, mint évek óta bármikor.

– Sajnálom, hogy nem voltam elég támogató – mondta rekedtesen.

– Semmi baj.– És így is volt.

Az egyik felszolgáló odajött, és a fülembe súgott. – Dakota azt mondja, hogy most szünetet kellene tartanod.

Felnéztem, és láttam, hogy Dakota és a konyhai személyzet fele kikukucskál a konyhaablakon. Egy pillantást vetettem rájuk, és szétszéledtek, kivéve Dakotát, aki felemelte a hüvelykujját.

– Gondolom, neki is van ehhez valami köze? – kérdeztem Ellát, aki kissé félénknek tűnt.

– Megszerezte nekem apád számát.

– Köszönöm – mondtam neki, és odahajoltam, hogy arcon csókoljam. – Csodálatosan nézel ki.

– Köszönöm.– Elpirult, és a szívem bukfencezett egy kicsit. Istenem, mennyire szerettem, amikor elpirult. – És köszönöm a levest is – mondta nekem. – Tényleg segített.

Duzzadtam a gyönyörtől. Mindent szerettem benne. Szerettem őt. Várjatok! Mi? A felismerés úgy csapott belém, mint egy ütés a gyomromba. Szent szar! Szerettem őt. Szerettem Ellát. Teljes mértékben. Egészen. De mielőtt bármit is tehettem volna, intett, hogy foglaljak helyet.

– Hagylak titeket, pasik, hogy bepótoljátok a lemaradásotokat.

– Nem maradsz? – kérdeztem, meglepődve, és még mindig szédülve a felismerésemtől.

Megrázta a fejét. – Valószínűleg sok megbeszélnivalótok van.– Előrehajolva csókot ejtett a homlokomra. – Várni foglak, amikor végzel – suttogta.

A szívem ellágyult, a farkam pedig kőkemény lett, ahogy néztem, ahogy kisétál az étteremből, és közben fejek fordultak felé, ahogy ment. Hátrálj, világ! Ez itt mind az enyém.