13.-14. Fejezet

 

 

 

13. fejezet

ELLA

 

 

Fordította: Suzy

 

Délután voltam részeg, és egy sráccal csókolóztam, akit alig ismertem, és sosem éreztem magam élőbbnek. Ha a vakmerőségem meg is lepte Jake-et, hamar magához tért, megfogta az arcomat, egyhelyben tartott, ajkaim az övéhez simultak. Istenem, nagyszerű ajkai voltak. Szilárdak és melegek és tökéletesek. Felsóhajtottam miközben összeért a szánk, és éreztem a mosolyát.

Aztán elhúzódott, de csak pár centire, homlokát az enyémhez préselte.

– Randizz velem – suttogta megint.

Nyitottam a számat, hogy nemet mondjak, de mielőtt egyetlen szó is kicsúszott volna az ajkaim közt, ismét elragadta őket.

Ezúttal a nyelve volt az, forrón és simán csúszott be a számba, megtalálva a nyelvemet és olyan ősi táncra rábeszélve, amit már szinte elfelejtettem. De ezelőtt sosem volt ilyen. Más srácokkal csókolózni, Markkal csókolózni élvezetes volt, de tudtam, hogy hiányzik valami. Mindig azt hittem, hogy én voltam az. Hogy valami baj volt velem. De ahogy Jake nyelve összefonódott az enyémmel, az egész testem a legcsodálatosabb várakozástól bizsergett, én pedig rájöttem, hogy a múltbéli romantikus egyenleteimben nem én voltam a rossz – a srác és én voltunk együtt. Ez a párosítás működött. Jake másik keze a csípőm köré fonódott, közelebb húzott magához, a sajátjához simítva a testemet, a csípőmet a lábaihoz támasztva. Éreztem a hasamon a hosszú, kemény hosszúságát, és semmit sem akartam jobban, mint kiszabadítani, hogy a kezemben érezzem a forróságot és simaságot, a lábaim között, magamban.

A vágyam intenzitása megdöbbentett és felizgatott. Talán a bor volt, talán a brownie emléke, amit készített, vagy esetleg a versenyután megmaradt adrenalin, de nem érdekelt. Csak Jake-et akartam.

– Gyere el velem – kérte Jake harmadjára.

Nem válaszoltam, csak megint megcsókoltam. Nem kaphattam eleget. Éreztem a sót és a fűszereket a levesből, ami egy teljesen új ízt kapott a szájában, és fel akartam falni őt. Az ujjai szorosan voltak a csípőmön, szinte egyhelyben tartott, amikor közelebb akartam lenni. A felsőtestemmel hozzáhajoltam, a mellkasához nyomtam a melleimet, pólójának vékony pamutjához, és azt kívántam, bár ne lenne a ruhám olyan nehéz és terebélyes. Érezni akartam a bőrömet az övén.

Aztán elhúzódott, a kezeivel most távolságban tartott. A borködömben nem értettem. Vett egy nagy levegőt, egy pillanatra becsukta a szemeit, mintha összeszedné magát. Bár amikor ismét kinyitotta őket, még mindig ugyanaz a vágy égett bennük, amit én is éreztem forrni magamban.

– Gyere el velem – kérte ismét rekedt hangon. – Ugyan, Ella – suttogta, felemelte a kezem, és lágyan megcsókolta a tenyeremet. Megborzongtam az érzéstől. – Csak – megcsókolta a csuklóm belső oldalát– egy – előrehajolt és megcsókolta a nyakam oldalát – kicsi – aztán az állvonalamat – apró – aztán az arcomat – icipici – aztán a szám sarkát – randira.

Tudtam, hogy addig nem csókol meg ott, ahol szeretném, amíg bele nem egyezem. És egy pillanatra azt hittem, nemet mondok. Mark mindig azt mondta, hogy a szex és a kapcsolatok a nagyszerű zene útjában állnak. De ránéztem Jake-re, a komoly tekintetére, a benne fortyogó vágyra, és azt gondoltam, kapd be, Mark.

– Oké – mondtam. – Egy randi.

Az ajkai ismét az enyéimre ereszkedtek, és a térdeim elgyengültek, ahogy a nyelve a számat zsákmányolta, az egész testem figyelemért kiáltott. A kezemet egyenesen a mellkasára tettem, a bőre forrósága szinte égette a tenyeremet, de nem érdekelt. A póló vékony volt, biztosan nem kellett volna sok, csak egy erős rántás…

De mielőtt megszabadíthattam volna Jake-et a viseltes pólójától,zúgást éreztem a combomon. Szívesen nem vettem volna róla tudomást, sőt adott esetben még neki is dőltem volna, de Jake homlokráncolva elhúzódott.

– Basszus – motyogta, elővette a telefonját a zsebéből. – Mennem kell dolgozni – mondta, olyan csalódottnak tűnt, ahogy én éreztem magam.

– Ó – csak ennyit tudtam mondani, hirtelen megint józan voltam, és rájöttem, hogy nemcsak beleegyeztem egy randiba a szomszédommal, akit alig ismertem, hanem az elmúlt negyedórát nyelvbirkózással töltöttem vele. Ez egyáltalán nem vallott rám. De talán ez egy jó dolog volt.

Nem volt sok időm tovább gondolkodni, ahogy Jake-kel kibogoztuk egymást a csábító helyzetből, amibe belekeveredtünk. Nem tudtam, mit tegyek, szóval csak álltam ott esetlenül hátrasimítva a hajamat, ami kiszabadult a smárolásunk alatt.

Jake együttérzően néz rám.

– Bárcsak maradhatnék. – Megfogta a kezem, és erősen próbáltam nem csalódott lenni. Aztán eszembe jutott, hogy szombat, van és nekem is máshol kell lennem.

– Megértem. – Kissé megszorítottam a kezét, és elmosolyodott.

– Hétfő este nem kell dolgoznom. – Szinte idegesnek tűnt kissé, ami nevetségesen imádnivaló volt. – Elmehetek érted hatra?

– Oké. – Elhessegettem magamtól Mark kioktatását arról, hogy ne keveredjünk semmibe az ilyen időkben. Felnőtt voltam, és ő nem volt a barátom vagy szülőm. Ideje volt, hogy ne engedjem neki, hogy ő irányítson abban, ami az óráinkon kívül esik, és egyszer a zenén kívül is legyen életem. Különösen, ha nem nyerem meg ezt a versenyt. Bár ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem. Nem adtam fel. Még nem. Amíg hivatalosan ki nem estem.

Jake felvett egy kabátot és a kulcsait.

– Hadd kísérjelek az ajtódig. – Ismét megfogta a kezem, és én imádtam, milyen meleg és nagy volt.

– Csak a földszinten van. – Nem tudtam, miért tiltakozom.

Vigyorgott. – Ja, de így adhatok neked még egy csókot.

Az arcom felforrósodott, és követtem őt ki a lakásából, a szívem úgy száguldott, mintha nem is pár perce csókolóztunk volna.

Amikor az ajtómhoz értünk, jól beváltotta az ígéretét, a karjaiba húzott, a testem az övéhez simult, és olyan csókot adott nekem, amilyet egy tengerész ad a hölgyének, mielőtt hónapokra elhajózna. A lábujjaim begörbültek a cipőimben, és a vállaiba kapaszkodtam azt kívánva, bárcsak behúzhatnám a lakásomba, gyorsan megdolgozhatnám azt a rongyos pólót, és lenyomhatnám őt a matracomra.

De a telefonja ismét megzizzent, ezúttal a csípőmnél.

– Bocs – mondta Jake elszakadva tőlem, kábult kifejezéssel az arcán. Biztos, hogy ugyanúgy néztem ki, az ujjaim az ajkaimra tévedtek, amiket csodálatosan bizsergőnek és duzzadtnak éreztem. – Mennem kell – mondta.

– Oké. – Úgy tűnt, képtelen vagyok egyszavasnál hosszabb mondatokat alkotni.

Jake megpuszilta a homlokomat.

– Holnap találkozunk. – Kacsintott, aztán kilépett a duplaajtón az utcára. Néztem, ahogy elsétál, nagyon, nagyon élvezve a látványt, ahogy széles vállai megfeszítették a vékony pólója anyagát, a hátán lévő izmok olyan dolgok voltak, amiket alig vártam, hogy felfedezzek. A hétfő nem jöhetett elég hamar.

 

A zene már üvöltött, mire a szüleim házához értem. Ez csak egy dolgot jelenthetett: valaki vitatkozott valaki mással a jazzről. A családom többnyire kissé hangosabban hallgatta a saját zenéjét másoknál, de olyan hangerővel, ami még tiszteletben tartotta a szomszédjaikat. De, amikor tizenegyes hangerőre kapcsoltak, akkor egyikük, hogy úgy mondjam, az igazát próbálta bizonyítani.

– A trombita az – kiáltotta a testvérem, amikor beengedtem magam. – A trombita az egész darab ragasztója.

Úgy éreztem, mintha a dobhártyáim felrobbannának– mintha az egész remegett volna a legmodernebb hangrendszer intenzitásától. A szüleim nem költöttek sokat, de egy jó hangfalrendszer? Elköltötték volna a megtakarított pénzüket, hogy úgy hallgassák a zenét, „ahogy azt igazán hallani kellett”. Mindenféle típusú zenehallgatási eszközük volt – lemezjátszók, nyolcsávos magnók, CD-lejátszók, mp3 lejátszók –, minden, hogy hallgathassák, nem számít, hogyan adták ki. Még egy gramofon is volt az anyám irodájában – bár egyikünk sem nyúlhatott hozzá.

– Elment az eszed – süvöltötte vissza apám. – Ha valami, akkor a trombita veszi át agresszíven a darabot. Egy jazz együttes az egyensúlyról szól, és ennek a zenésznek a játéka csak a hangszeréről, csak a szólójáról, csak a hangzásáról szól! Ez egy önző zenélés,és hallhatod a zenében.

– Nem is tudom, mit hallgatsz. – Látom, hogy Nina a levegőbe dobja a kezeit elkeseredésében. – Egyértelmű, hogy a zenei fülemet A-NYÁ-TÓL örököltem.

– Ne merészelj így beszélni az anyádról – vágott vissza apám. Hallhattam a mosolyt a szavaiban.

Valahogy sikerült elosonnom a dolgozószoba mellett, ahol vitatkoztak, egyenesen a konyhába mentem, ahol anyám – kedvenc kristályaival felcicomázva – a kínai kaját csomagolta ki. Ha nem lehetett felmelegíteni a mikróban, nem is foglalkoztunk vele. Kétségem se volt afelől, hogy Jake elborzadna az étkezési szokásoktól, amikben felnőttem.

Meglepő módon éhes voltam. Sosem voltam éhes, de csorgott a nyálam a narancsos csirke, a marhahús és a brokkoli illatától. Általában csak párolt zöldséget ettem és némi rizst – ahogy Mark diétás étrendje diktálta–, és soha nem vágytam másra, de ma este többre voltam éhes.

– Szia, anya!– Megkerültem a pultot, hogy adjak az arcára egy puszit.

– Ella! – Letette az ételt, és szorosan megölelt. – Nina! Frank! – kiáltott az apámnak és a testvéremnek. – Annyira hiányoztál nekünk. – Anyám ismét megölelt.

– Csak pár napja mentem el – emlékeztettem.

– Éveknek érződik. – Az arcomra tette a kezét. – Hogy vagy? Milyen a lakás?

– Jó – mondtam neki, miközben a testvérem és apám bejött a konyhába befejezve egy újabb beszélgetést.

– A Burning Manen teljesen meghalnának a gramofonon keresztül– mondta Nina. – Feltehetném az egyik szobor tetejére, és az lenne a hatalmas siker.

– Nem – szólt közbe anyám. – Egyáltalán nem.

Nina duzzogott.

– Ella! – Az apám megkerülte a pultot, és megpuszilta az arcomat. – Jól nézel ki.

– Kösz. – Hátrasimítottam a hajamat, habár biztos voltam abban, hogy újracsináltam, miután Jake jelentős kárt tett benne az energikus smárolásunk során. Csak az emléke annak, ahogy a szája az enyémen volt, az ajkai a csuklómat csókolták, a nyakamat, elég volt ahhoz, hogy elpiruljak.

– Ja – Nina a pultnak támaszkodott, egy fogpiszkáló lógott ki a szájából. – Igazán ragyogsz, tesó.

Ránéztem. Nina hamarabb tudott kiszimatolni egy titkot, mint bárki, akit ismertem, és ez olyasmi volt, amit meg akartam tartani magamnak. Legalább addig, amíg ki nem találtam, pontosan milyen játékot gondoltam játszani. Nem voltam az a fajta lány, aki megteszi, amit tervezett megtenni. Amiről fantáziáltam. Ha bármi, ez olyan dolog volt, amit Nina csinált. A laza, szabadszellemű Nina. Aki soha nem akadt fenn azon, mit kellene vagy nem kellene csinálnia. Csak megtette.

Ránéztem, olyan könnyed és kényelmes volt a vibráló ruhájában – ezúttal élénkkék kimonó volt egy szűk zöld body fölött. Kétségem se volt, hogy valami ilyesmi nevetségesen nézni ki rajtam, de lenézve a saját fekete ruhámra, elkezdtem azon tűnődni, hogy rég esedékes volt néhány változtatás az életemben. Egy saját lakás szerzése volt az egyik ilyen. Egy nagyszerű dolog. Szóval, miért állnék meg itt? Elmehetnék randizni olyan férfiakkal, akiknek a ruháját le akartam tépni. Viselhetnék színeket, amik nem feketék. Ehetnék kínai kaját. Miért ne?

Segítettem anyámnak az asztalhoz vinni az ételeket, és mindannyian leültünk, körbeadva az elviteles papírdobozokat. Senki sem szólt semmit, amikor egy púpos kanál Kung Pao csirkét tettem a tányéromra, vagy amikor a marhahús és a brokkoli követte, de amikor a narancsos csirkeelérte a porcelánt, az apám megköszörülte a torkát.

– Nem gondoltam, hogy most ilyen ételeket eszel – mondta, nyilvánvalóan próbálta lazára venni ezt.

– Igen – mondta Nina, miközben párolt zöldbabot majszolt, amire általában én vágytam.– Azt hittem, A Mester szigorú diétán tart.

Nina Mesternek hívta Markot, akit nem kedvelt. Igazából a családomból senki sem kedvelte. Persze, azt vonakodva elismerték, hogy jó tanár, de apám egészen biztos volt abban, hogy „hatalmas karó van a seggében”, ahogy azt sokszor elmondta nekem.

– Így volt – ismertem be –, de úgy döntöttem, változtatok néhány dolgon.

– Ó, édesem!– Anyám átnyúlt az asztal felett, a szemeiben együttérzéssel. – Nem sikerült bejutnod a verseny következő fordulójába?

Hirtelen az apám és a testvérem gyanakvó tekintete tükrözte az anyámét.

– Jaj, ne!– Nina felém tolta a Kung Pao csirkét. – Semmi baj, El, legközelebb jobb leszel. Csak ki kell találnod, hogyan legyél úrrá az idegességeden.

– Azok a bírák egyébként is túl szigorúak– mondta apám. – Nem érzik a szívet a zene mögött. Túl merevek, mindannyian.

Ez olyasmi volt, amit egész életemben hallgattam. Látszólag a családomban senki sem értette, miért szeretem annyira a klasszikus zenét. Számukra ez korlátozó és fojtogató volt – arra kényszerítve, hogy olyan szorosan kövessem a zenét improvizálás nélkül. Már nem próbálkoztam megértetni velük, hogy szeretem tudni, hogy pontosan azt a zenét játszom, amit a zongoristák játszanak azóta, hogy a darabot először megalkották.

– Még nem hallottam a verseny következő fordulójáról– mondtam nekik, idegesített, hogy azonnal arra a következtetésre jutottak, hogy kiestem. Tudtam, hogy azt akarták, sikeres legyek, de néha nem éreztem, hogy hinnének abban, képes vagyok rá. Még ha újabban el is szórakoztam ugyanezzel a gondolattal, zavart, hogy a saját családom nem hisz bennem.

– Hát, mindenképpen vigyél magaddal néhány kristályt – mondta anyám a kezemet ütögetve. – Viselhetsz egyet a nyakadban a próbáid alatt. Igazán használd a belső szellemedet.

– Oké, anya – mondtam neki, tudván, hogy megpróbálni visszautasítani a kristályokat, bolond dolog. Tele volt velük a fiókom, bár gondoltam arra, hogy kiakasztom őket az ablak közelébe az új lakásomban, hogy elfogják a reggeli fényt. Nem pontosan azt csinálnák, amit anyám mondott – használják a belső szellememet –, de egész biztosan jól néztek ki.

– Pénzkidobás – mondta Mark anyámnak, amikor felajánlotta neki az első és egyetlen látogatásakor. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy kicsit nyers a viselkedése, de apám ezt gyorsan gorombának minősítette.

– Hány kör van még a végéig? – kérdezte Nina.

– Kettő – mondtam neki, és végre beleharaptam az ételembe. Ó, Istenem, gondoltam, ahogy az ízek felrobbantak a számban. Ez annyira rohadt jó volt! Ha Jake ezt újra tudná alkotni – ó, Istenem! Mindig megtaláltam a módját annak, hogy elkerüljem a főételeket, már azelőtt is, hogy Mark bevezette a versenydiétát. Azt hiszem, valamikor muszáj volt kipróbálnom, és akkor furcsának találtam, de ó, ember, most tényleg élveztem. Villáról villára ettem a csirkét, a marhát, a brokkolit, a rizst és a zöldbabot, és minden percét élveztem. Amikor végül felnéztem a gyakorlatilag tisztára nyalt tányéromról, az egész családom engem bámult.

– Éhes voltam – mondtam, mintha ez nem lett volna teljesen szokatlan viselkedés.

– Azt látom – mondta apám.

– Elvihetem a tányérodat? – kérdezte Nina leszedve az asztalt. – Vagy gondolod, hogy azt is megeszed?

Katie McCoy– Play me

 

 

14. fejezet

JAKE

 

 

Fordította: Suzy

 

A tányérra csúsztattam a tökéletesen átsült tengeri kagylót és anélkül, hogy kihagytam volna egy ütemet, a tűzhelyen lévő mártásért nyúltam, és rálocsoltam a tenger gyümölcseire a tökéletes mennyiséget, egy egyszerű, de szemet gyönyörködtető spirállal díszítve az ételt.Visszatettem a kanalat a serpenyőbe, összeszedtem egy csipetnyi fűszernövényt, és körbeszórtam a tányér szélét, mielőtt egy takaros, mennyeien illatozó krumplipürét kanalaztam a főétel mellé. A pincér várakozó kezéhez toltam, és felvettem a négyes asztal rendelési utasításait.

Régóta nem volt már ilyen jó estém, mint ez – legalábbis a konyhában. Átlagosan a legtöbb estém tisztességes volt. Mindig volt néhány morcos vendég, egy-két problémás étel, és ez várható volt. De egy jó estén? Ó, ember, egy jó estén minden spatula vagy kanál vagy habverő vagy serpenyő a saját kiterjesztésem lett. Amikor látszólag minden a megfelelő sebességben haladt – az étel pont akkor lett kész, amikorra kellett,és a rendelések épp elég idő alatt érkeztek be, így a konyhai személyzet az ételre tudott koncentrálni ahelyett, hogy a fél étterem rendeléseit próbálták volna egyszerre megcsinálni. Semmi sem égett le, semmi sem volt túlfőzve vagy éppen csak alig, és eddig, ma este semmit sem küldtek vissza.

Csodálatos érzés volt. Majdnem annyira, mint Ellát érezni ma délután, a lelkes puha száját és a szenvedélyét, az enyémhez nyomódó karcsú testét, bőrének sima csúszását a kezem alatt. Bassza meg!Elmozdultam a helyemen, a nadrágom szűkké vált, ahogy látszólag ez volt a reakcióm, amikor csak Ellára gondoltam. És most, hogy már tudtam, milyen az íze, hogyan nyög bele a számba, hogyan húzza be a nyelvem a szájába, hogy összegabalyodjon az övével, hát, nagyon kicsi esélye volt annak, hogy bármi másra fogok gondolni a hétfői randinkig. Ami felettébb messze volt.

Talán ránézhetnék, amikor ma éjjel hazamegyek – kopognék az ajtaján, ha égne a villany…

De aztán eszembe jutott Dakota tanácsa. Hagyd lélegezni. Pontosan ezt csináltam délután is. Még csak egy lépést se tettem – mind Ella volt. És imádtam. Kurvára imádtam. Szóval csak hagynom kell, hogy megtegye a következő lépést és a következőt. Én szívesen felkérem, ha ő hajlandó elcsábítani.

Nem mintha nem történt volna kölcsönös csábítás. Ki tudta, hogy a rossz leves ilyen jó eredményeket hozhat. Nem a szokásos módszerem, hogy megkedveltessem magam egy lánnyal, de hé, elfogadtam, amit kaptam. És ez arra késztetett, hogy sokat gondolkodjak ezen a recepten, és hogy mennyire eltértem attól, ahogy az anyám elkezdte.

De haver, ha a rossz főzéstől Ella megcsókol, akkor elkezdek elégetni néhány steaket és túlsütni néhány brownie-t. Az volt az érzésem, hogy miután megkóstoltam őt, soha többé nem fogom mással beérni. És a gondolat, hogy máshol is megkóstolhatom, hát, az kezdett a túl aktív képzeletem központi fantáziájává válni. Hogy kiterítem az ágyamra, a lábai széttárva, a feje hátrahajtva, a haja szétterülve a párnán, miközben a kezeivel pontosan odavezet engem, ahol azt akarja, hogy megízleljem…

– Jól gondolom, hogy a nagy, buta mosoly az arcodon azt jelenti, hogy előrehaladtál a szomszédoddal? – Dakota lendült el mellettem, kirántva a szexálmomból. Megráztam a fejem, mintha ilyen könnyű lenne kiszorítani a fantáziáimat.

– Hm? – kérdeztem.

– Ja. – Dakota megbökte az oldalamat. – Teljesen elvesztél. Remélem, legalább megfogadtad a tanácsomat.

Rávigyorogtam. – Igen, és köszönöm.

Ujjongott. – Tudtam, zseni vagyok!

– Azért ne menjünk ilyen messzire– cukkoltam. – Átlagon felüli vagy.

– Mindegy. – Kinyújtotta rám a nyelvét. – Szóval, mi történt?

Elmeséltem neki a leveskatasztrófát.

– Szóval, nem ízlik neki a főztöd, mi?– Dakota láthatóan meglepődött.

– Aha, de szerintem igaza volt.

– Hűha! – Hátradőlt. – Bocsánat, tényleg azt hallottam, hogy valaki másnak igaza volt a főztöddel kapcsolatban? Hogy te, mi is a szó, amit keresek, té-té-tévedtél?

– Ha-ha.

– Meg vagyok döbbenve. – Dakota a mellkasára tette a kezét. – Mondhatom, megdöbbentem.

– Idegesítő, ez vagy te.

– Kedvelem őt. – Dakota láthatóan elégedettnek tűnt az egész helyzettel.

– Persze, hogy így van. – Elképzeltem, ahogy ők ketten találkoznak, de nem hajnali háromkor – és határozottan látom, hogy összebarátkoznak. Ez furcsa volt. Igazán soha nem mutattam be Dakotát a sok nőnek, akivel randiztam. Legtöbbször az volt az érzésem, hogy féltékenyek voltak, és nem hittek nekem, amikor azt mondtam, hogy Dakotával csak barátok vagyunk, semmi több. Nem éreztem azt, hogy Ella fenyegetve lenne. Legalábbis reméltem, hogy nem.

– Szóval, nem fogsz elrejteni? – kérdezte Dakota.

– Hát, már találkoztál vele – emlékeztettem. – És jól viselkedtél, így még van remény számodra.

– Én viselkedtem jól? – gúnyolódott. – Kérlek, gyakorlatilag beleestél. Te voltál szerencsés, hogy ott voltam és megóvtalak attól, hogy ne tűnj teljesen suttyónak.

– Hát, ha nem lettél volna olyan hangos…

– Sosem jött volna fel – fejezte be Dakota. – Szóval, tényleg tartozol nekem, bárhonnan is nézzük.

– Jó – ismertem be kötekedve. – Mit akarsz? A hálámat?

– Eh. – Vállat vont. – Az már megvan. Mi lenne, ha egyik este engednéd, hogy készítsek egy új főételt? És elnevezhetnéd utánam az elsőszülöttedet.

– Oké, most kissé előreszaladsz a dolgokkal – figyelmeztettem, noha az egész gyerekdolog gondolatától nem kaptam kiütést, ahogy általában szoktam.

– Hogy én? – Dakota tudálékos vigyorral nézett rám. A fenébe, utáltam, mikor a gondolataimban olvasott.

– Fogd be – mondtam neki.

– Imádsz engem – emlékeztetett, és igaza volt. Szerencsés voltam egy ilyen baráttal, mint ő.

– Hé.– Ránéztem, ahogy elkezdtemelőkészíteni a következő rendelést. Ugyanazt csinálta. – Meg sem kérdeztem, milyen volt a randid a múltkor.

– Jó. – Lehajtva tartotta a fejét, de láttam, hogy mosolyog.

– Ó, igen?– Megcsaptam a csípőjét. – Csak jó?

– Oké. – A szemeit forgatta, még mindig vigyorogva. – Nagyszerű volt, oké?

– Nos. – Elkezdtem aprítani a hagymát a serpenyőbe, amit a tűzhelyen melegítettem. – Alig várom, hogy találkozzam vele.

– Meglátjuk. Ki tudja. – Dakota rám kacsintott. – Talán valamikor nemsokára elmegyünk egy duplarandira veled és Ellával. Ha szerencséd van.