31.-32. Fejezet

 

31. fejezet

JAKE

 

 

Fordította: Calliope

 

Mint kiderült, összerakni egy menüt, ami eredeti receptekből áll, sokkal nehezebb volt, mint az képeltem. Vissza kellett mennem – sokkal vissza – néhány szakácsiskolai receptig, csak hogy legyen honnan elkezdenem. És nem segített, hogy minden alkalommal, amikor elkezdtem kísérletezni a konyhámban, elkerülhetetlenül Ellára és a brownie tésztára gondoltam. Hogy milyen íze volt a bőrén, és a melltartójának a vékony anyagára a nyelvemen, és az érzésre, ahogy a szája a farkam köré zárult. Aztán persze, ott voltak a véletlen hangok Ella zongorájából, amelyek a padlón keresztül úsztak fel, emlékeztetve a zongoraszéken töltött időre. A teste nekem nyomódva, a csípője mozdulatai, ahogy a csiklóját simítottam, a nyögései amikor a karjaim közt élvezett el. Bassza meg! Minden a lakásomban egy búskomor keménységet okozott. Ez egy nagyon kanos, nagyon frusztrált konyhai tesztelést eredményezett.

Végül feladtam, és átmentem Dakota kisebb, de kevésbé figyelemelvonó konyhájába. Csak távol kellett lennem a lakásomtól és az összes emléktől. Ez szintén emlékeztetett arra, hogy még mindig fogalmam sincs arról, hogyan nyerjem vissza Ellát. Egész héten megállás nélkül gyakorolt, ugyanazt a darabot. De ahelyett, hogy zavart volna, mint az első reggelen, arra lettem figyelmes, hogy hallgatom, és vágyakozom utána. Alkalmanként még el is vesztem a zenében, rabul ejtve abban, ahogy játszott, és hallani egy kicsit őt minden hangban. Valahogy klasszikus zene rajongóvá változtatott. Vagy csak az ő rajongójává.

Rá és a zenére gondoltam, amikor Dakota az ujjait csattintotta az arcom előtt.

– Haver. – A tűzhelyre mutatott, ahol a szószom felforrt. – Szedd össze magad – parancsolta.

Odasiettem, de a szósz tönkrement. Nem mintha nagy reményeim lettek volna vele kapcsolatban. Minden, amit csináltam rossznak tűnt, és nem tudtam rájönni, hogy mi hiányzik. Nem is említve, hogy olyan érzésem volt, hogy valami fontosat elfelejtettem. Nem a főzéssel kapcsolatban, hanem az élettel. Valami eseményt felejtettem el, mint egy szülinap.

– Bassza meg! – Bedobtam a serpenyőt a mosogatóba, frusztrált voltam a főzésemmel, és a magammal kapcsolatban is. Elég rossz, hogy nem tudtam koncentrálni Ella miatt, el kell mennem, és meg kell győznöm a Grassfed tulaját, hogy adjon nekem esélyt, amire már azóta várok, hogy séf lettem. Tökéletes időzítés.

– Tiszta káosz vagy – jelentette ki Dakota az egyértelműt.

– Igen, kösz – bámultam rá. – A támogatásodat mindig értékelem.

Megvonta a vállát. – Támogató vagyok. Azt hiszed, hogy megengedem bárkinek, hogy átjöjjön, és tönkretegye a konyhámat? Az én seggem is ott van a partvonalon, tudod.

Lelógattam a fejem. – Tudom. Bocsánat.

– Csak elvesztetted a varázsképességedet. – Dakota hátba vágott. – Csak vissza kell szerezned megint.

– Csak így – válaszoltam fanyarul.

– Csak így. – Dakota biztatóan mosolygott rám. – Nézd, túl sok minden van a fejedben. – Átlapozta a potenciális recepteket. – Vissza kell menned az alapokhoz.

– Igazad van. – Elkezdtem megtisztítani a serpenyőt. – Hé, ma van a szülinapod? – kérdeztem Dakotát, bár 99%-ra biztos voltam, hogy nem.

Furcsán nézett rám. – Öööö, nem – válaszolta. – Elfelejtetted mikor volt a szülinapom?

– Nem, csak… – Nem tudom lerázni azt az érzést, hogy elfelejtettem valami fontosat. – Csak olyan érzésem van, hogy a mai nap jelent valamit, de nem tudok rájönni, hogy mit.

– Nos. – Dakota összevonta a szemöldökét, amíg gondolkodott. – Nem anyukád születésnapja, vagy évforduló.

– Nem. – Azt soha nem felejteném el.

– Nem apukád születésnapja vagy a nagymamádé?

– Nem. – Megdörzsöltem a tarkóm. – Talán nem szülinap amire gondolok.

– Biztos vagyok benne, hogy eszedbe jut. – Dakota visszafordította a figyelmét a receptekre. – Rendben, és mi van ezzel? – Az egyiket felém intette.

Megfogtam, és megráztam a fejem. – Nem, ez Patricia egyik régi receptje.

– Tényleg?

– Igen – összegyűrtem. – Egy a bukottak közül, amit úgy gondoltam, hogy kijavíthatok. De nem.

Előrehajoltam, és a homlokom a pultra tettem. – Dolgozz agy, dolgozz – parancsoltam.

– Úgy, úgy. – Dakota adott egy nem-nagyon-megnyugtató veregetést a fejemre.

– Bármi ötlet, amivel előhozakodok, már megcsinálták – motyogtam bele a gránitba.

– Igen, de akkor mi van? Nem kell újra feltalálnod a kereket – Dakota még mindig a recepteket lapozgatta. – Csak legyen jó az ízük.

Anyukám tudta volna, hogy mit kell tenni. Amikor nagyon fiatal voltam, a világ legválogatósabbja voltam, az ízlésem naponta változott. Nem tudtam, hogy mit akartam, csak azt, mit nem akartam, és valahogy mindig talált valamit, amit csinált nekem. Valamit, amit mindig szerettem. Ez volt az, ami jó séffé tette – csak ránézett valakire, és tudta pontosan, hogy mire van szüksége. Vagy ha nem tudott rájönni, akkor tudta, hogy hogyan kérdezzen rá a megfelelő kérdéssel, hogy kitalálja. Istenem, hiányzott.

Néha azon tűnődtem, hogy milyen lenne nekem és apának, ha még mindig köztünk lenne. Ő volt a ragasztó, gondolom, a dolog, ami összetartott minket, és amint elment, már nem tudtuk, hogy mihez kezdjünk egymással. Az emlékébe akartam kapaszkodni, hogy életben tartsam valahogy. Apa csak el akarta felejteni és továbblépni. Még évek múltán is, amikor elkezdtem főzni, mint anya, apa nem akart részt venni benne. Egy idő után, csak abbahagytam a próbálkozást. Azok az alkalmi telefonhívások voltak az egyetlen kapcsolat köztünk. Még úgy is, hogy ugyanabban a városban éltünk, úgy éreztem, hogy egy világ választ el minket. Egy világ, amit nem voltam képes meghódítani étellel.

De akkor is, még ha az apán nem is hitt benne, tudtam, hogy az ételnek van egy különleges képessége, hogy segítsen az embereknek. Mármint segített Ellának nem? Rendben, persze, az első kísérletem, hogy megetessem, nem hozta azt a reakciót, amit vártam, de legalább kinyitotta az ajtót.

– Hadd nézzem meg őket – kértem el a recepteket Dakotától. Biztos, hogy kell itt lennie valaminek. Valaminek, ami valaki olyat, mint Ella, mint apám boldoggá tenne. Legalább az étkezés idejére.

Aztán megtaláltam: az egyik régebbi receptem hátuljára volt ragadva, valami anyukám kézírásávalírva. Az ő tyúkhúslevese tésztával. Olyan egyszerű, olyan alap. És mégis, amikor gyerek voltam, nem volt semmi, amit jobban szerettem.

Elképesztő, hogy valami, mint a csirkehúseves tésztával, hogy tud vígaszt nyújtani, amikor…

Bassza meg!

Hirtelen felötlött bennem a mai nap fontossága. Felkaptam a kabátomat.

– Dakota, mennem kell – mondtam neki, zsebre téve anyukám receptjét.

– Mi? – A rendetlenségre mutatott, amit a konyhájában csináltam. – Komolyan? Ezt itt hagyod?

– Visszajövök, és feltakarítom – ígértem. – De épp kitaláltam a menümet. És tudom, hogyan nyerjem vissza Ellát.

Dakota szemei felragyogtak. – Ez esetben mire vársz? – Megölelt, és gyakorlatilag kilökött az ajtón. – Menj, és szerezd vissza!

 

32. fejezet

ELLA

 

 

Fordította: Calliope

 

Hányni fogok. Vagy elájulok. Vagy hányok és elájulok. Bárhogy is, én tényleg, tényleg nagyon nem akartam itt lenni most. A szoba úgy tűnt, mintha megingott volna, és imbolyogtam a lábamon.

– Hűha, te. – Nina megragadta a karom. – Jól vagy?

Megkértem, hogy jöjjön el velem az utolsó körre a versenyen, mert nem akartam egyedül szembenézni vele. Vagy inkább nem akartam egyedül szembenézni Markkal. Az oktatóm – hamarosan korábbi oktatóm, nem számít, mi történik ma – oldalra állt, és figyelmen kívül hagyott engem, és a telefonját nézte. Nem mintha egy lelkesítő beszédre számítottam volna. Még akkor is, amikor jobb időszakban voltunk, még akkor is, amikor randiztunk, akkor sem volt a bátorító szavak híve. „Tedd, amit tanítottam” – kábé ez volt a legmesszebb, ahová ezen a téren ment.

De ennek ma vége. Ez volt az utolsó kör – az utolsó esély, hogy a bíráknak megmutassam, hogy megérdemlem, hogy megnyerjem a versenyt. Ellentétben a többi fellépésnél, most nem voltam egyedül. Rachmaninov harmadik zongoraversenyét adtam elő egy teljes szimfonikus zenekarral magam mögött. És egy teljes hallgatóság.

Nyerni akartam. Olyannyira, de minden önbizalom, amit találtam az elmúlt hetekben odalett. Elhagyott, csak úgy mint ahogy hagytam Jake-nek, hogy elmenjen.

– Szörnyen nézel ki, El. – Nina egy székhez vezetett. – Tedd a fejed a térdeid közé.

Tettem, ahogy mondta, még akkor is, ha tudtam, hogy nem segít sokat. Vigyáztam, hogy a körmeim ne akadjanak bele a koncertruhámba varrt milliónyi apró csillogó gyöngybe. Fekete volt, természetesen, de a legszebb fekete ruha, amit valaha is viseltem. A testemre olvadt, mint egy második bőr, hátul mélyen vágott, felfedve a lapockáimat. A hajam fel volt tűzve egy bonyolult kontyba, egy ezüst fésű a hátsó részébe dugva, kiegészítve a saját kristályaival. A fekete magas sarkúm magasabb volt, mint amit általában hordok, megnyújtva a lábaimat, és a legfinomabb harisnyámat viseltem, azt, amelyiknek hátul sötét varrása volt. Az egész ruha gyönyörűen csillogott a fények alatt, és még ha nem is éreztem magam előadóművésznek, pokolian úgy néztem ki.

– Rendben leszel. – Nina mellém térdelt, gyengéden megfogta a lapockám. – Remek leszel – módosította.

De nem akartam jó lenni. Még csak remek sem akartam lenni. Nyerni akartam. De ez a verseny megviselt engem, és még ha nyerek is, arra kezdtem rájönni, hogy a fellépés nem igazán volt az, amire a szívem vágyott. Azt kezdtem hinni, hogy jobb volt arra koncentrálni, amit szerettem csinálni. Mint például a tanítás. Gyerekeket tanítani, mint Jeremiah. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor zongorán játszottam valaki előtt, amikor nem éreztem azt, hogy meg fogok halni. Rendben, Jake-kel is volt egy ilyen alkalom, gondoltam, emlékeztem az érzésre, a kezére a hajamban, ahogy végigfésülte az ujjaival. Még most is, hideg futkosott végig a hátamon.

De aztán az emlékeztető, hogy mit tettem, hogy tettem tönkre azt a különleges elrendezést, száműzte minden jó emlékem, és helyettesítette egy teljesen új szintű pánikkal és csalódottsággal. Olyan hülye voltam, hogy azt javasoltam, szakítsunk. Nem akartam szakítani Jake-kel. Vele akartam lenni. Az életemben akartam. Állandó alapon. Én… én szerettem.

Ó Istenem!

Könnyek szöktek a szemembe, ahogy rájöttem, hogy mit is veszítettem el pontosan. És olyan elfoglalt voltam a gyakorlással erre a versenyre, hogy valószínűleg elveszítettem az esélyem arra, hogy bocsánatot kérjek, és visszanyerjem. Nem kétséges, hogy egy olyan srácért, mint ő rengeteg nő áll sorba, arra várva, hogy esélyt kapjanak az ágyában. A gondolat, hogy Jake más nővel van egy ágyban, még betegebbé tett. Soha nem gondoltam magam féltékeny típusnak, de itt volt, a csúnya, fullasztó érzése a féltékenységnek. Féltékenység valamire, ami csak a fejemben történt. Mit tennék, ha belefutnék a lépcsőn, oldalán egy új lánnyal? A gyomrom felemelkedett a gondolatra, hogy látom őt az épületben, és tudom, hogy nem lehetek vele.

El kellene költöznöm. Ez volt az egyetlen lehetőség. Nem maradhatok ott, tudva, hogy csak egy emelettel van odébb az ágyban, amit megosztottunk egymással, valaki mással. Igen. El kellene költöznöm.

Talán szerzek egy stúdiót valahol máshol – egy kicsit nagyobbat, ahol fogadhatok gyerekeke, de lesz hely nekik, ha várniuk kéne. És talán lesz egy igazi ágyam. De mi jó volt az igazi ágyban, ha nincs valaki, akivel megoszthatom. Különösen valakivel.

– El! – Nina megrázta a vállam, és felnéztem rá. – Te vagy a következő – mondta nekem.

Térdeim közé ejtettem a fejem. Egy rövid pillanatra elfelejtettem a versenyt – teljesen belefeledkeztem abba, hogy hiányzik Jake. De most teljes erővel visszatért az idegesség. Próbáltam a légzésemre koncentrálni. Be. Ki. Be. Ki. Be. Ki.

Nina ismét megkocogtatta a vállamat.

Lassan felemeltem a fejem – ez túl hamar volt, hogy a másik versenyző végezzen, ugye? Nem voltam még kész arra, hogy menjek. Egyáltalán nem voltam kész.

De ahelyett, hogy a felállított, és a színpadra rángatott volna, Nina a kezembe adott valamit. Először nem jöttem rá, hogy mi volt az, a sima széles henger a kezemben. Aztán minden fókuszba került, és láttam, hogy adott nekem egy termoszt.

– Mi ez? – kérdeztem.

Nina megvonta a vállát. – Az egyik technikus srác hozta ide hátra. Valami srác mondta neki, hogy hozza ide neked. Itt egy üzenet.

Egy darab papír volt a termosz oldalára ragasztva. Az ujjaim remegtek az idegtől, lehúztam róla, és kibontottam.

Szippants egyet. Remekül fogod csinálni.

Nem volt aláírva, de Jake kézírása volt. Gyorsan lecsavartam a termosz tetejét. Az ismerős, csodálatos Campbell csirkehúsleves illata szállt felém. Megszállt a nyugalom érzése. A biztonság érzése. És a szereteté.

Emlékezett. Jake emlékezett, nem csak arra, hogy ma volt a verseny utolsó napja, de arra is, hogy ilyen kicsit hülye dolgok mennyire lenyugtatnak. És hozott nekem konzerv levest, még úgy is, hogy azt gondolta, ez nem volt igazi kaja. A szívem megdagadt.

Jake a hallgatóságban volt? Felálltam, és a függönyhöz sétáltam. Kinéztem oldalról, láttam a bírákat és mögöttük az egész színházat tele emberekkel – köztük a szüleimmel –, mindenki a legszebb ruhájába öltözve, arra vártak, hogy halljanak játszani. És akkor, mindenki mögött, behajolva a színház ajtajában, ott volt egy ápolatlan kinézetű srác, egy vacak pólóban. Jake. Itt volt.

Hallottam a mennydörgő tapsot, ahogy az előző előadó lelépett a színpadról.

A ceremóniamester a színpad közepére lépett. – A következő előadónk Ella Thomas, előadja Rachmaninov harmadik zongoraversenyét.

Taps hullámzott végig a színházon, de én megfagytam, még mindig Jake-et néztem, aki egy kicsit egyenesebben állt, a figyelme a színpadon volt. Nem kellett, hogy a bíráknak játszak, vagy a közönségnek, vagy akár a családomnak. Tudok neki játszani. Csak neki.

– El. – Nina megbökött. – A nevedet mondták.

Óvatosan lesimítottam a csillogó szoknyámat, szárazra töröltem a tenyerem, és kimentem a színpadra.